A paradoxon szerint, ha a világegyetem végtelen lenne, akkor a végtelen számú csillag fényének összeadódása miatt az égboltnak éjszaka is világosnak kellene lennie. A tapasztalat azonban ezzel ellentétes. Kepler ezt bizonyítéknak tekintette a véges világegyetem és a véges számú csillag léte mellett.
A feltevés szerint, ha a világegyetem végtelen, és végtelen számú, egyenletesen elhelyezkedő csillagot tartalmaz, akkor bármely irányba is nézünk a Földről, végtelen számú csillagot kellene látnunk. Mivel a fényesség független a távolságtól, emiatt az éjszakai égboltnak olyan fényesnek kellene lennie, mint egy csillag felszíne. Persze ennek feltétele, hogy mivel a fény sebessége véges, ezért a csillagoknak nem csak térben, hanem időben is egyenletesen kell eloszlaniuk, hiszen minél távolabbra tekintünk, egyre távolabb kerülünk a múltba. Ehhez a világegyetemnek végtelen öregnek kell lennie, és benne a csillagoknak is, anélkül, hogy a fényük jelentősen változna.
Talán ez a legutolsó feltétel az, ami első hallásra is sántít, mivel ma már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a csillagok élettartama véges, és életük során a fényerejük változó. Minél nagyobb egy csillag, általában annál rövidebb az élettartama, így a legfényesebbek csupán néhány millió évig vannak a fősorozatban, utána felfúvódnak, majd egy szupernóva-robbanás keretében neutroncsillaggá alakulnak. A közepes méretű csillagok, amilyen a mi Napunk is, élettartamát 10 milliárd év körülire becsülik, életük végén ezek is vörös óriások lesznek, majd fehér törpecsillaggá zsugorodnak. A világegyetemben legnagyobb számban előforduló vörös törpék életkora rendkívül hosszú, akár 1 billió év is lehet, életük végén feltehetőleg barna törpévé alakulnak.
A vörös törpék fénykibocsátása fősorozati csillagként is olyan alacsony, hogy fényük nem jut el hozzánk. Egyáltalán milyen távoli csillagokat látunk, ha felnézünk az égboltra? A legtávolabbi objektum, amit szabad szemmel láthatunk, az Androméda-köd, ami valójában a Tejútrendszerhez legközelebb lévő spirálgalaxis, vagyis több száz milliárd csillag gyűjtőhelye, és tőlünk 2 millió fényév távolságra van. Rajta kívül minden látható csillag a Tejútrendszerben található. Vidéki kisgyerekként, az 1970-es években, a jóval kisebb fényszennyezésnek hála, sokkal több csillagot láthattam, mint manapság, és soha nem fogom elfelejteni a Tejút látványát, amiben akkor órákig gyönyörködtem. Pedig ez csak a mi spirálkarunk külső tartománya, ami legfeljebb 20-25 ezer fényév.
Persze távcsövekkel sokkal távolabbra láthatunk. Kedvencem a mélyűrről készült Hubble Deep Field felvétel, amiből már van a HDF mellett HUDF és HXDF is. Ezeken az eseményhorizontig ellátni. Ami számomra a legnagyobb meglepetést okozta, hogy ott is kifejlett spirálgalaxisokat láthatunk. Talán ez adta a legnagyobb lökést, hogy elkezdjek kételkedni az ősrobbanás-elméletben.
De nézzük, mivel oldja fel az ősrobbanás-elmélet az Olbers-paradoxont. Az elmélet szerint a világegyetem egy szingularitásból keletkezett 13,8 milliárd éve, és azóta tágul, vagyis ha az univerzum csak véges ideje létezik, akkor csak véges számú csillag fényének volt lehetősége, hogy elérjen hozzánk, emiatt a paradoxon feloldható. Továbbá, ha az univerzum tágul, és a távoli csillagok egyre távolabb kerülnek tőlünk, akkor fényük a vörös felé tolódik el, ami csökkenti fényerejüket, ez ismét a paradoxon feloldásához vezet. A két hatás külön-külön is képes a paradoxon feloldására, azonban hatásuk együttes. A fentiek miatt az éjszakai égbolt sötétsége az ősrobbanás-elmélet hívei számára bizonyíték az elmélet igazolására. Arra számítanak, hogy az égbolt egyre sötétebb lesz, végül teljesen elsötétedik.
Szerintem ugyanis a világegyetem örök és végtelen, anyag nélkül is létezne tökéletes vákuumként. A teret az általam feltételezett végtelen energia feszíti szét. Ebből az energiából keletkezik az anyag, ami egy energiasűrűsödés, vagyis egy többé-kevésbé stabil szerkezetű energiacsomó. Vannak olyan anyagi formák, melyek rövid idő alatt szétbomlanak, vagyis visszaalakulnak energiává, viszont vannak kimondottan stabil anyagok, mint például a hidrogén 1-es és 2-es izotópja, aminek nem ismerjük a felezési idejét. Az ilyen anyagok külső erők segítségével bomlanak, mint például a fekete lyukak.
Az anyagi világ véges és folyton változó. Vagyis szerintem, a világegyetem jelenlegi anyageloszlásából nem lehet következtetni annak korára, csupán arra, hogy az anyag a világegyetem fizikai jellemzői alapján ilyen arányban jön létre. A jelenlegi ismereteink szerint az univerzumot 70% sötét energia, 25,5% sötét anyag, 4,4% szubatomi részecske és csupán 0,1% világító anyag alkotja. A megfigyelések szerint jelenleg a fenti 0,1% világító anyag 75% hidrogén, 24% hélium, valamint 1% nehezebb elem. (Az ősrobbanás-elmélet ebből azt feltételezi, hogy az anyag eredetileg 90% hidrogén és 10% hélium arányban jött létre.)
Vagyis egy örök és végtelen univerzumot feltételezve is feloldja a paradoxont, hogy a véges és folyton változó anyag nem adhat végtelen és örök fényt. Egy másik probléma az egyenletes eloszlással van, mivel kiderült, hogy a csillagok az univerzumban nem egyenletesen oszlanak el, hanem fraktálszerűen, vagyis szálas-csomós szerkezetben, hatalmas anyagmentes, sötét régiók között. Érdekes módon hasonló eredményre jutottak a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás vizsgálatakor is, ami ezek után kétségessé teszi, hogy az ősrobbanás bizonyítéka lenne, persze ettől még lehet az anyagkeletkezés más formájának bizonyítéka.
Az energiatér-elmélet szerint a szálas-csomós anyagszerkezet annak bizonyítéka, hogy az anyag a tér anomáliáiban, törésvonalai mentén keletkezik, amit azóta a csillagászok is felfedeztek, és kozmikus húroknak nevezik őket. Ez a megfigyelt anyageloszlás és a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás magyarázata mellett megfejti a folyamatos anyagkeletkezés rejtélyét is, ami hidrogén utánpótlást biztosít, ezzel az ősrobbanás-elmélet egy újabb cáfolatát jelentheti.
(külső forrás: Wikipédia)
