A Koppenhágai Egyetem Niels Bohr Intézete és a Tokiói Műszaki Egyetem munkatársainak a Journal of Cosmology and Astroparticle Physics által közölt dolgozata szerint a világegyetem folytonos tágulásának oka, hogy folyamatosan újszülött párhuzamos világegyetemeket olvaszt magába.

„A megállapításunk, hogy a világegyetem gyorsuló tágulását okozó sötét energiára létezhet egy egyszerű intuitív magyarázat, az úgynevezett bébiuniverzumokkal való összeolvadás, és ez a modell jobban illeszkedik az adatokhoz, mint a standard modell.” (Jan Ambjørn)

A standard modellben az univerzum történetének kezdetéhez kötődik a felfúvódás, ami a másodperc ezermilliomod részének milliomodrészéig tartott. Ezzel az elmélettel az a gond, hogy a felfúvódást okozó hajtóerőt és annak végét egy hipotetikus mezővel magyarázták, és a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásból levezetett igazolás is komoly vitákat váltott ki. Az új tanulmány szerint a felfúvódás során lényegében annyi történt, hogy a világegyetemünk egy öregebb és nagyobb univerzummal ütközött, majd beleolvadt.

„Mivel jelenleg nem rendelkezünk részletes leírással a beolvadás folyamatáról, így nehéz megítélni, hogy ez a forgatókönyv megoldja-e azokat a problémákat, amelyeket a felfúvódás volt hivatott megoldani, viszont ennek a forgatókönyvnek érdekes aspektusa, hogy a megvalósulásához nem szükséges felfúvódást okozó mező.”

Jusijuki Watabiki, a Tokiói Műszaki Egyetem fizikusa elmondta, hogy a James Webb űrteleszkóp és az európai Euclid űrteleszkóp adatai alapján hamarosan eldőlhet, melyik modell írja le a legjobban a világegyetem tágulását.

Véleményem szerint, ez az elmélet is arra a kérdésre próbál egy újabb választ adni, hogyan keletkezett a semmiből, egy szingularitásból a végtelen tér, energia és anyag. A legnagyobb különbség a standard modellhez képest, hogy nincs szükség sötét energiára, mert azt egy másik univerzummal pótolja, vagyis ugyanúgy képtelen megválaszolni az alapkérdést, csupán újabb kérdéseket vet fel:

Miért jobb a "teoretikus" sötét energia helyett egy teoretikus multiverzum?

Hogyan olvadhat össze két univerzum látható jelek nélkül?

Hogyan létezhet két különböző méretű és energiasűrűségű univerzum ugyanazokkal a fizikai jellemzőkkel?

A multiverzum első univerzuma hogyan keletkezett? Honnan származik az energiája?

Mennyi energiát kaptunk attól az univerzumtól vagy azoktól az univerzumoktól, amikkel összeolvadtunk?

Kép: James O'Donoghue

A Star Trek-ből ismerős térhajtómű nem is annyira valóságtól elrugaszkodott elképzelés, mint elsőre gondolnánk. A megvalósítás ötletét Miguel Alcubierre mexikói elméleti fizikus vetette fel 1994-ben. Az Alcubierre-metrika Einstein téregyenleteinek egyik spekulatív megoldása, melyben egy űrhajó azáltal tud gyorsabban haladni a fénynél, hogy előtte a téridő összenyomódik, mögötte pedig kiterjed. Az alap 1 warp = fénysebesség, és a Cochrane-féle s=w^3c képlettel számolva 10 warp = 1000c, míg az Új Nemzedékben használt s=w^10/3c esetén a 10 warp az elméleti határérték, itt 9,9 warp = 3053c.

Térhajtásnál az űrhajó nem halad a fénynél gyorsabban, csak a megtett út és az idő alapján adódik ez az eredmény. A normál téridőben Einstein speciális relativitáselmélete szerint lehetetlen egy fizikai testet a fénynél nagyobb sebességre gyorsítani, mert a test tömege végtelenre nő. Az Alcubierre-metrikában a tér eltorzul a test körül, ezért a test a céljához hamarabb érkezik meg, mint a fény érkezne oda a normál téridőben.

Az Alcubierre-metrika megvalósításához negatív tömeg szükséges, vagyis negatív energiasűrűség és egzotikus (negatív energiájú) anyag. Egzotikus anyag létezésére egyelőre nincs bizonyíték, pedig más elméletek is megkövetelik a létezését (tachionok). Alcubierre javasolt egy módszert a tér geometriájának megváltoztatására egy hullám létrehozásával, ami előtt a tér összenyomódik, mögötte pedig újból kitágul. A kettő közötti, úgynevezett téridő-buborékban lévő űrhajó hagyományos térben van, ami vele együtt halad. Az űrhajó a buborékon belül nem végez mozgást, és az ott lévő testekkel interakcióba tud lépni. A buborékon belül utazókra nem hat tehetetlenségi erő, és az ott lévő testek nem mozognak gyorsabban a fénynél, vagyis az Alcubierre-metrika nem mond ellent a relativitáselméletnek.

Feltehetően az amerikai és a japán űrügynökség is dolgozik a térhajtóművön, a NASA által bejelentett koncepcióban az EmDrive a beépített vákuumcső által kibocsátott mikrohullámokat használja fel tolóerőnek.

Az energiatér-elmélet szerint az energia csak pozitív teret, valós kiterjedést képes létrehozni, negatív teret nem. A negatív tér azt jelentené, hogy más térdimenzióba kerülnénk, a sajátunkból pedig eltűnnénk, viszont a másik dimenzióban ez az energia pozitív energiaként jelenne meg, ahogyan a belőle keletkező anyag is pozitív tömegű lenne, tömege csak a mi terünkből hiányozna. De mi lenne képes kiszívni ezt az energiát a térből? Például egy hozzánk féregjáraton keresztül kapcsolódó párhuzamos univerzum, melyre sokféle elméletet dolgoztak már ki, de létezésüket eddig nem sikerült bizonyítani. Arra azonban mindenképpen alkalmatlan, hogy ezt az energiát meghajtásra használjuk saját terünkben.

Az energiatér anomáliáiban eltérő az energiasűrűség. A kozmikus húrokban összepréselődik és elcsúszik a tér, anyag környezetében elhajlik, szélsőséges esetben megcsavarodik, az energia felszabadulása miatt hullámzik. Ilyenkor a vákuumként homogén és izotróp energiatér torzul, megnyúlik vagy összesűrűsödik. Ezt a tulajdonságát próbálja kihasználni a térhajtómű, de ehhez a teret mesterségesen kell torzítani, amihez egyébként a természetben kozmikus mértékű erőkre van szükség.

A teret legegyszerűbben úgy lehet összenyomni, ha anyagot állítunk elő belőle, és úgy lehet kitágítani, hogy az anyagot visszaalakítjuk térenergiává. Például az űrhajó előtti térbe, egy akadálynak ütköző nagyenergiájú elektromágneses sugárzás képes lenne az akadály belső fala mentén a teret egy gyorsan bomló, instabil anyaggá alakítani, amit az űrhajó beszívna, és energiává visszaalakítva az űrhajó mögött hajtásra használna fel. Ezzel a módszerrel csupán az a probléma, hogy az anyag keletkezésekor az akadály körüli energiatér megnyúlna az anyag keletkezés keltette energiahiány miatt, így hiába sűrítettük a teret közvetlenül az űrhajó előtt, annak tágabb környezetében folyamatosan energiahiányos, megnyúlt térben kellene utaznunk, ami csökkentené a térsűrítés gyorsító hatását.

Miért hevül több millió fokosra a napkorona, miközben a Nap felszíne csak párezer fok? Miért áll a Vénusz a feje tetején? Volt-e valaha bolygó a Mars és a Jupiter között? Mit keres a Triton a Neptunusz körül? Miért van annyi jég az Oort-felhőben? Csupa izgalmas kérdés a Naprendszerről.

Miért olyan forró a napkorona?

A napkorona a Nap légkörének legkülső rétege, kb. 13 millió kilométerre terjed ki a Nap felszíne fölé, de a Nap mágneses mezejének változásával változik a kiterjedése. Nagyon forró, kb. 2 millió kelvin a hőmérséklete, de kevés anyagot tartalmaz, így viszonylag kevés hőt is, ezért fényességét elnyomja a napfelszín, leginkább teljes napfogyatkozás idején látható. A napkorona kifelé áramló gázaiból keletkezik az egész Naprendszert betöltő napszél.

Régóta foglalkoztatja a tudományt, vajon mi lehet a napkorona magas hőmérsékletének az oka? Az energiatér-elmélet egyszerű magyarázattal szolgál erre a rejtélyre. Az elmélet szerint az anyag a tér energiájából keletkezik, egy stabil szerkezetű energiacsomó, ami mégis folyamatosan változik, átalakul, miközben energiát veszít. Az anyag átalakulásakor felszabaduló energia kilép az anyagból, nekiütközik az anyag körüli energiatérnek, beágyazódik, de energiájának információját átadja, ami elektromágneses sugárzásként terjed tovább a térben. Ez a folyamat zajlik a napkoronában, és ennek következménye a rendkívül magas hőmérséklet.

Miért áll a Vénusz a feje tetején?

Az emberi képzelet a Vénuszt mindig is a nőiességgel, a szerelemmel és az élettel azonosította, míg a Mars a férfiasság és a harciasság megtestesítője volt. Főleg azért, mert a Vénuszt kétszer annyi napsugárzás éri, mint a Földet, míg a Marsot csak a földi napsugárzás 43%-a. Ennek megvannak a maga élettani hatásai, gondoljunk csak a mediterrán és a skandináv emberek közötti különbségekre. Vagyis a Naprendszer lakhatósági zónájába eső három bolygó közül elvileg a Vénuszon lennének a legjobb feltételek az élet számára.

Azóta tudjuk, hogy jelenleg se a Vénuszon, se a Marson nincs megfelelő környezet a felszíni élet létezéséhez. De azt is tudjuk, hogy ez nem volt mindig így, kialakulásuk után a három bolygón kedvező életfeltételek lehettek. Ha megnézzük a Vénusz jelenlegi jellemzőit, máris sejthetjük, mi történhetett vele. Forgási tengelyének ferdesége 177,4 fok, vagyis a tengelye teljesen átfordult, a forgásban szinte megállt, minimális retrográd irányú tengelyforgást végez, ahol egyetlen nap 243 földi napnak felel meg, és ma már nincs számottevő mágneses tere sem. Felszíne fiatal, 80%-ban vulkanikus kőzet borítja. A felsoroltak legvalószínűbb oka egy hatalmas kozmikus ütközés lehet, ami az eddigi kutatások szerint csupán kb. 715 millió éve történt. Az addig a Földhöz hasonló bolygó az ütközés következtében a feje tetejére állt, szinte megállt a tengelyforgásban, leállt a mag áramlása, a felszíne azonnal megsemmisült, légköre elillant, emiatt a felszíni vizei elpárologtak, a kérge felszakadt, és egy azóta tartó, intenzív vulkáni tevékenység indult be a bolygón, ami a jelenlegi sűrű, széndioxidból és kénes vegyületekből álló légkörét és a ma uralkodó légköri viszonyokat létrehozta.

A bolygó jelenlegi tömegéből és sűrűségéből arra lehet következtetni, hogy ez az ütközés kisebb volt, mint amikor a korai Föld egy Mars méretű égitesttel ütközött, és kiszakadt belőle a Hold anyaga, mégis elég volt a vénuszi élet megsemmisüléséhez. Ami ennek az eseménynek a Földre gyakorolt hatását illeti, kb. 700 millió éve volt a földtörténet legnagyobb jégkorszaka, ami egy intenzív becsapódási időszak következménye lehetett, majd annak elmúltával nagy számban jelentek meg a Földön a többsejtű élőlények és a növények. Ez felveti a magasabb rendű élet Vénuszról történő áttelepülésének lehetőségét.

Volt-e valaha bolygó az aszteroida-öv pályáján?

A Mars és a Jupiter között feltűnően nagy a távolság. Ebben a régióban egy törmelékből álló aszteroida-öv található, ami nagyjából 1,5 millió kisebb-nagyobb égitestből áll. Ezek között vannak vas-nikkel aszteroidák is, melyek feltehetően egy nagyobb égitest egykori magjának maradványai. Az elmúlt évszázadokban sokak fantáziáját megmozgatta, vajon mi lehetett ott korábban? Így született meg a Phaeton, egy azóta felrobbant bolygó elképzelése a Mars és Jupiter pályája között. Eszerint az aszteroida-öv annak maradványa, de ezt az elképzelést eddig nem sikerült bebizonyítani.

A témával foglalkozó szakemberek szerint sokkal valószínűbb, hogy a Jupiter gravitációs zavaró hatása nem engedte ezen a pályán egy nagyobb kőzetbolygó kialakulását. Valójában a bolygók nem feltétlenül a jelenlegi pályájukon alakultak ki, csak később vándoroltak oda. Feltételezések szerint a Jupiter is távolabb keletkezett, majd a kialakulását követően a belső Naprendszer felé vándorolt, és az akkor még kétszer ekkora gázóriás a belső kőzetbolygó kezdeményeket akár meg is semmisíthette. Valószínűleg ez lett a sorsa a Phaetonnak is, illetve ebben az időszakban ütközhetett a Föld és a Theia. A kezdeti bolygóképződés lezárultával a Phaeton pályáján maradt törmelékből már nem tudott újraformálódni egy akkora bolygó, ami tisztára söpörhette volna a régiót, melynek jelenlegi legnagyobb objektuma a Ceres, a kisbolygóöv tömegének negyedét alkotja.

 Mit keres a Triton a Neptunusz körül?

A Triton a Neptunusz legnagyobb holdja, átmérője 2706 km (nagyobb a Plutonál is). Kötött keringésű, de retrográd forgási irányú, azaz a bolygó forgásirányával ellenkező irányban kering, amivel egyedülálló a Naprendszer nagyobb holdjai között. Forgástengelye 157 fokos szöget zár be a Neptunuszéval, így hol a sarkvidékeit, hol az egyenlítőjét fordítja a Nap felé, ami jelentős éghajlati változásokat okoz a felszínén. A Triton további furcsasága, hogy geológiailag  aktív, felszíne viszonylag fiatal, melyet jégvulkánok borítanak, felszíni hőmérséklete 35-40 kelvin. Egy vékony és ritka, főleg nitrogénből álló légkörrel is rendelkezik. Jellemzői alapján törpebolygó is lehete, de akkor mit keres a Neptunusz körül?

A Triton nagy valószínűséggel a Kuiper-övben alakult ki, ahol a Pluto is található. Ezt alátámaszthatja, hogy mérete, sűrűsége, hőmérséklete és kémiai összetétele hasonló a Plutoéhoz. Továbbá a Pluto is olyan pályán kering, ami időnként keresztezi a Neptunuszét, de lassú keringési idejük miatt eddig ez nem okozott problémát, viszont a Triton nem volt ennyire szerencsés, és a Neptunusz magához vonzotta. Egy ilyen manőver két, eltérő sebességgel a Nap körül keringő objektum esetén nehezen elképzelhető, ezért valószínű, hogy a Triton egy kettős rendszer lehetett, hasonlóan a Pluto és a Charon kettőséhez, ahol a két objektum egymás körül pörgött, így a Triton pályájának volt olyan szakasza, amikor a Neptunusz befoghatta. Mivel jelenlegi pályáján fokozatosan közelebb kerül a bolygójához, néhány milliárd éven belül valószínűleg az árapály erők szétszakítják, és a Neptunusz gyűrűrendszerének részévé válik majd.

Miért van annyi jég az Oort-felhőben?

Az Oort-felhő a Naprendszer legkülső, hatalmas méretű tartománya, amit egy korong alakú belső rész (Hills-felhő) és egy gömb alakú külső rész alkot. A régió az üstökösök otthona, az itt található objektumok szinte csak különböző anyagú jégből (víz, ammónia, metán, etán, stb.) és porból állnak. Ennek oka a Naprendszer kialakulásához kötődik.

A Naprendszer anyagösszetételéből arra lehet következtetni, hogy csillagunk egy szupernóva porfelhőjéből keletkezett, mivel magas a hélium aránya és nagy mennyiségben tartalmaz nehezebb elemeket is. A gázanyag sűrűsödésekor a Nap a környezetében lévő könnyebb gázok (hidrogén és hélium) nagy részét magához vonzotta, egyre gyorsabban pörgött, ezzel egyre nagyobb protoplanetáris korong alakult ki körülötte, melyben a nehezebb elemek kicsapódtak, a könnyebbekből további csillagkezdemények próbáltak kialakulni. Amikor a Nap elérte a kritikus tömeget, összeroppant saját tömege alatt, beindult a hidrogén fúzió, és csillagként felragyogott, miközben a saját maga által összegyűjtött anyag egy részét, valamint a protoplanetáris korong anyagának könnyebb elemeit kifújta a környezetéből.

A külső Oort-felhő a Nap születésének pillanatában kilökött anyag, amely folyamatosan távolodik, a belső Oort-felhő pedig a protoplanetáris korong maradványa. A Nap berobbanásakor a belső Naprendszerből főleg a könnyebb elemeket fújta ki, ezért itt maradt nehezebb elemekből kőzetbolygók tudtak kialakulni, a középső régióban a nehezebb gázok kifagytak, a könnyebb gázokból tovább formálódtak a gázbolygók, és a megmaradt jeges anyag nagy része tovább haladt a Naprendszer külső régiói felé, amiből befejeződött a Neptunuszon túli objektumok kialakulása, a maradék jelenleg a belső Oort-felhő anyagát alkotja.

Külső forrás: Wikipedia

Kép: csillagok kialakulása az Orion-ködben

A kozmológiai állandó az általános relativitáselméletben az Einstein-egyenletekben megjelenő állandó. Jelentése az űr energiasűrűsége, más néven vákuum-energia. Jele: Λ (lambda). Az egyenlet egyik oldalán a téridő görbületét jellemző mennyiségek, a másik oldalán a jelenlevő anyag fizikai állapotát jellemző mennyiségek szerepelnek. Einstein az egyenletet úgy bővítette a kozmológiai állandóval, hogy annak megoldása a világegyetem esetén időfüggetlen legyen, de amikor Hubble felfedezte az univerzum tágulását, már fölöslegesnek tűnt a kozmológiai állandó, ezért Einstein élete legnagyobb tévedésének nevezte. Később kiderült, hogy a kozmológiai állandó megmagyarázza a sötét energia jelenlétét, amely közrejátszik az univerzum gyorsuló tágulásában. A kérdés azóta sincs megnyugtatóan lezárva a kozmológiai állandót alkalmazók és az azt elvetők között.

Véleményem szerint a kozmológiai állandóra, vagyis a tér energiájának figyelembe vételére szükség van a világegyetem leírásához. Az energiatér-elmélet újdonsága a korábbi és jelenlegi modellekhez képest, hogy egy állandó tömegű univerzumot feltételez, amelynek az energia az alapja, és ebből vezet le mindent. A teret végtelen energia feszíti szét, ami időtől független, ezért öröktől fogva létezik. Az anyag szintén energia, a tér energiájának sűrűsödése révén keletkezik. Ebből következik, ha nő az univerzum anyagának tömege, ezzel megegyező mértékben csökken az energiáé, miközben arányosan nő a tér torzulása is. A gravitáció nem más, mint a torzult tér kiegyenlítődési kényszere. Ha az anyag visszaalakul energiává, azzal csökken az anyag tömege, ugyanennyivel nő az energiáé, és arányosan csökken az anyag körüli tér torzulása, vagyis a gravitáció.

Ennek egy másik fontos következménye, hogy olyan környezetben, ahol az anyag bomlása van túlsúlyban, az energia felszabadulás az anyag körül folyamatosan növeli a teret, ami olyan hatást kelt, mintha az univerzum tágulna, és mivel ez a hatás összeadódik, ezért minél több anyag van a megfigyelő és egy távoli anyag között, ez a tágulás egyre gyorsabbnak tűnik.

A kozmológiai állandó hívei a sötét energia magyarázatát vélik megtalálni benne. A kapcsolat talán ennél is egyszerűbb, mert az energiatér-elmélet a tér energiáját a sötét energiával azonosítja. Ez az energia láthatatlan, mert a mai napig az űrt ürességnek gondolják, miközben energia feszíti szét és tömege is van, de a műszereink számára láthatatlan, mert csak anyagi formájában vagyunk képesek mérni. Pedig ez a tömeg nem más, mint ami a sötét anyag gravitációs hatását okozza.

Egy másik érdekes kérdés ennek az energiának az egységnyi mennyisége, amit az anyagot elhagyó energiaegységként fotonnak hívunk. Újabb feltételezések szerint a fotonnak van tömege, illetve hullámtermészete mellett részecskeként is viselkedik, de az energitér-elmélet szerint ezek egyike sem lehetséges. A kvantum valami mérhetőnek az alapegysége, ezért az energiatér kvantumát nehéz értelmezni, mivel a tér egységnyi energiája nyugalmi állapotában nem érzékelhető, így nem mérhető, de biztosan van tömege, mivel anyagi formájában is van mérhető tömege. Ha ez az energiamennyiség fotonként felszabadul az anyagból, akkor az anyag körüli energiatérnek ütközik és elnyelődik benne, de energiájának információja továbbterjed az energiatérben elektromágneses hullámként, ezért kizárólag hullámtermészete van, és nincs tömege, mivel az a tömeg már elnyelődött az anyag körüli energiatérben. Amit jelenleg részecskének gondolunk, az kizárólag valamilyen akadálynál bekövetkező folyamat, amikor a hullám nekiütközik, de mivel nem képes továbbhaladni, ezért vagy az akadály anyagának adja át az energia információját, így növelve annak energiaszintjét, vagy az akadály körüli energiatérnek adja át az energia információját, és az így aktivált energiatérből teremt anyagot, aminek újra lesz tömege. Ez az anyag nem ugyanaz, mint ami korábban felszabadult, de ha az elektromágneses hullám útja akadálytalan volt odáig, akkor vele megegyező. Ennek egyik érdekes következménye a teleportálás lehetősége, amit egy másik cikkben fejtek ki bővebben.

“Black holes are where God divided by zero.” (Albert Einstein)

Az energiatér-elmélet szerint a fekete lyukak nem azért nem bocsátanak ki fényt, mert az erős gravitáció miatt még a foton sem tud megszökni belőlük, hanem azért, mert már nincs minek megszöknie. Ha a tér energiája anyagként olyan nagy sűrűségben gyűlik össze, hogy saját tömege alatt összeroskad, ezzel kiszorítva magából az energiatér maradékát is, akkor fekete lyuk keletkezik. Ebből következik, hogy az abszolút sűrűségű fekete lyuk anyagsűrűsége sem végtelen, csupán már elérte az energia anyagi formájának maximális sűrűségét. Ha így vizsgáljuk a fekete lyukakat, akkor nincs szükség a szingularitásra, elég egy kritikus tömeget elérni, de hogy mi ez a kritikus tömeg, az a fekete lyukak különböző energia-állapotaitól függ.

A fekete lyuk egyik keletkezési módját már részletesen leírták "nagy tömegű csillagok egyik lehetséges végállapotaként, szupernóva-robbanás után a csillagmaradvány tömegétől függően vagy fekete lyuk, vagy neutroncsillag keletkezhet. A fekete lyuk keletkezéséhez elég nagy tömegű csillag szükséges, hogy még a belőle keletkezett neutroncsillag is összeroppanjon. Ez a tömeg jelenlegi ismereteink szerint valahol 1,7-2,7 naptömeg között van, a legkisebb ismert tömegű fekete lyuk 3,8 (±0,5) naptömegű. Ha viszont a csillag tömege túl nagy (20-40 naptömeg feletti), akkor még a szupernóva-robbanás előtt a csillagszéllel annyi anyagot veszít, hogy a maradék tömege nem elég a fekete lyuk létrejöttéhez, így nagyon gyorsan forgó és nagyon erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillagok, magnetárok jönnek létre." A szupernóva-robbanás a fekete lyuk keletkezésének leggyakoribb formája, ehhez akkora tömegre van szükség, hogy az anyagából szinte csak protonok maradjanak a robbanás során, különben nem fekete lyuk, hanem neutroncsillag keletkezik.

A fekete lyuk sűrűsége méretének növelésével tovább növelhető, ami jelentős tömegvesztéssel jár. A fekete lyukak képesek összeolvadni, így nagyobb méretet elérni, bár erre a folyamatra kevés megfigyelés van. Egy érdekes eset a 2019. május 21-én az Advanced LIGO és Advanced Virgo detektorok által észlelt gravitációs hullám, ahol megállapították, hogy az egyesülésben részt vevő két fekete lyuk közül az egyik 85, a másik 66 naptömegű volt, a keletkező fekete lyukat 142 naptömegűnek mérték, vagyis 9 naptömeget veszített az egyesülés során.

forrás: https://ligo.org/science/Publication-GW190521/translations/science-summary-hungarian.pdf 

Tehát a fekete lyuk ebben a méretosztályban is tartalmazhat még nagy mennyiségű térenergiát, ami már csak a proton szerkezetéből származhat, ezért vizsgálni kell a proton belső szerkezetének feltételezhető átalakulását is. Tudjuk, hogy a proton nem elemi részecske, hanem energiacsomók (kvarkok) alkotják. Ezek szerkezetében további térenergia, gluonok találhatók. Ha elfogadjuk azt a kísérleti tapasztalatot, miszerint a kvarkokban lévő energia nyugalmi tömege a proton tömegének csupán néhány százaléka, akkor a proton a szerkezetében lévő térenergia kiszorításával sokszorosára sűríthető, miközben energia szabadul fel. Ha ez megtörténik, ezzel a kvarkban található energiaelemek elveszítik minden kinetikus energiájukat, pontszerűen kimerevednek, az idő pedig megáll. Ennél az állapotnál nagyobb sűrűséget a térenergia anyagként nem érhet el. Viszont ebben az állapotban a fekete lyuk eredeti tömegének már csak néhány százaléka marad, így a gravitációs hatása is kisebb. Pontszerű szingularitást csak a kimerevedett energiaegység érhet el, de mivel hatalmas tömeg van együtt, ezért a fekete lyuknak ebben a formában is marad anyagi kiterjedése.

 A legnagyobb fekete lyukak a galaxismagok, melyeket szupermasszív fekete lyukaknak neveznek. Ezek tömege akár több milliárd naptömeg lehet, mérések szerint már a Tejútrendszer központjában lévő Sagittarius A tömege is 4,4 millió naptömeg. A szupermasszív fekete lyukak folyamatosan híznak, hiszen az őket körülvevő anyag nagy részét már az akkréciós korongban ionizálják energia-felszabadulás kíséretében. Az ilyen típusú fekete lyukak szerkezete valószínűleg nem homogén, és csak a legbelső magja éri el az abszolút anyagsűrűséget. Az akkréciós korong ionizált gáza az előállapot, amiből már csak a proton és neutron képes bejutni, de a neutron a mélyebb rétegben protonná alakul, majd a még mélyebb rétegekben a proton is összeroppan, végül a kvarkokat alkotó energia kimerevedik, a felszabaduló energia pedig a fekete lyuk pólusain jetként kilökődik.

A fekete lyukakat jelenleg tömegük, forgási sebességük és töltésük határozza meg. A két véglet mérete kiszámítható, a Schwarzschild-metrika a nem forgó, töltés nélküli, a Kerr-Newman metrika a forgó, elektromosan töltött testek külső terét írja le, míg a forgó, töltés nélkülieket a Kerr, a nem forgó, de elektromosan töltött testek külső terét a Reissner-Nordström-metrika. Azt gondolom, szerencsésebb lenne a fekete lyukakat anyagsűrűségük alapján osztályozni, mivel ez határozza meg a bennük lévő anyag energiaállapotait. Eszerint léteznek neutroncsillagok, protoncsillagok, amit a mai tudomány már fekete lyuknak nevez, vegyes szerkezetű galaxismagok (szupermasszív fekete lyukak) és abszolút fekete lyukak, melyekben már csak a kimerevedett kvark-maradvány található.  

Az energiatér-elmélet kiindulópontja szerint a világegyetem energiája örök és végtelen. Ez a végtelen energia feszíti szét a teret. Így az energiatérben, vagyis egy tökéletes vákuumtérben az idő fogalmának nincs értelme. Éppen ezért az energiatér háromdimenziós. Az energiatér anomáliái mentén ez a háromdimenziós tér torzul. Tapasztalatunk szerint a tér képes eltörni, az energiatér elemei ilyenkor elcsúsznak egymáson, és un. kozmikus húr keletkezik. Egy másik lehetséges anomália a tér csavarodása, ennek enyhébb formája a térgörbület, illetve a tér hullámzása. Valamennyi anomália esetében ugyanaz történik, az energiatér elemei torzulnak, megnyúlnak vagy összetömörülnek.

Ez a folyamat szinte mindig együtt jár anyagképződéssel, vagy az anyag jelenlétével. Ha az energiatér elemei olyan sűsűségre tömörödnek, hogy képesek összekapcsolódni, akkor anyag keletkezik, vagyis az anyag nem más, mint egy stabil szerkezetű energiacsomó. Mivel anyagi formában a tér energiája nagyságrendekkel kisebb térrészt foglal el, ezért az anyagot körülvevő energiatér kitölti az így felszabaduló teret, az anyag körüli energiahiányos tér torzul, megnyúlik. A tér szerkezete miatt ez a torzulás annál nagyobb, minél közelebb vagyunk az anyaghoz.

Az energiatér-elmélet szerint alapvetően más az anyag és más az energia térbeli mozgása. Az anyagot körülveszi az energiatér, ezért csupán úszni képes benne. Ezzel szemben az anyagból felszabaduló energia beépül az anyag körüli energiatérbe. Ütközéskor az információját átadja az energiatérnek, ami elektromágneses hullámként terjed benne. Vagyis pl. a foton nem más, mint az anyagból felszabaduló energia információja, így hullámként terjed az energiatérben. Megnyúlt térben hosszabb úton halad, így egy külső szemlélő szemszögéből nézve több időre van szüksége egységi térrészen való áthaladáshoz. Ez az idődilatáció oka.

Az anyag térbeli mozgása más, mint az energia információjáé, mert az anyag kötődik az azt körülvevő energiatérhez. Mivel az anyag az energiatér energiájából jön létre, ezért saját belső szerkezetében is tartalmaz térenergiát, mint amilyen az atommagot körülvevő elektronfelhő, ami tovább kapcsolódik a környező energiatérhez. Így a tér torzulása alapvetően gravitációs erőként hat rá.

Az anyag a térben plusz energia hozzáadása nélkül együtt mozog a környező energiatérrel, energia hozzáadásával kimozdítható belőle. Még több energiával ionizált (plazma) állapotba hozható, vagyis képes levetni magáról a térenergia (elektron) burkot. De így is hatalmas különbség van az elektromágneses hullám (vagyis az anyagból felszabduló energia információja) és az anyag (vagyis egy stabil szerkezetű energiacsomó) sebessége között. Míg az energia információja 300 000 km/s sebességgel képes terjedni az energiatérben, addig pl. a plazma sebessége napszélként 300-800 km/s közötti. Az anyag eddig mért legnagyobb sebessége fekete lyukak jetjeiben a fénysebesség 90 %-a volt. Ennél a sebességnél már van jelentősége az idődilatációnak, de ehhez olyan extrém környezeti tényezőkre van szükség, ami számunkra elviselhetetlen. Pl. a fekete lyukaknál a kitörő nagyenergiájú gammasugárzás gyorsítja ilyen sebességre az anyagot.

A fekete lyukak másik különlegessége, hogy olyan anyagsűrűséget érnek el, amivel szinte teljesen kiszorítják magukból a térenergiát. Ez a "lyuk" a térhálóban nagy sűrűségű és forgási sebességű anyagi formában lévő energiával van kitöltve, és a benne lévő energiának megfelelő torzult energiatér veszi körül, ami rendkívül erős gravitációs teret alkot. Az ebben az energiahiányos térben mozgó anyag a rendkívüli módon torzult térben a külső szemlélő szempontjából nézve lelassul, mivel saját szemszögéből nézve sokkal hosszabb úton halad, így számára lassabban múlik az idő, de ezt a témát a relativitás-elmélet alapján már alaposan kivesézték.

A történet Sir Isaac Newton fáról leeső almájával kezdődött, aki a tömegvonzást egy erővel azonosította, amely a testre hat, és amelyet „univerzális gravitációs kölcsönhatás”-ként írt le. Az elmélet szerint két, tömeggel rendelkező test egymásra vonzerőt fejt ki, ez az erő a két test tömegközéppontját összekötő egyenesen helyezkedik el, és mindkét test tömegével arányos, ugyanakkor a testeket egymástól távolítva csökken. A gravitációs erő egyetlen feltétele és oka a testek tömege. Minden test, anyagi összetételétől, halmazállapotától, hőmérsékletétől függetlenül folyamatosan kifejti a tömegéből eredő vonzerőt. Az erő bármilyen távolságból hat, bár a távolsággal gyengül, és a gravitációs erő el nem téríthető és nem árnyékolható. Ezek a tulajdonságok mind értelmet nyernek a gravitáció energiatér-elmélet szerinti értelmezésénél.

Ha két testet megfigyelünk, akkor nem csak az egyik vonzza a másikat, hanem ugyanakkora, de ellentétes irányú erővel a másik is az egyiket, ez Newton harmadik törvényéből, a hatás–ellenhatás törvényéből következik. Tehát ha a két test szabadon mozoghat, akkor nem csak az egyik test kezd gyorsulni a másik irányába, hanem mindkét test elindul egymás irányába, egymás felé gravitálnak. Newton második törvénye szerint ez a gyorsulás az adott test tömegével fordítottan arányos, de sosem nulla.

A klasszikus fizika keretei között a gravitáció newtoni elméletének megoldatlan hiányosságai vannak. Elsősorban kérdés maradt, hogy a tömegvonzást miféle közeg közvetíti. Tehát ahogy az elektromos és mágneses vonzást részletesen leírt tulajdonságú erőterek továbbítják, nem tudjuk, milyen erőtér vagy részecskék adják át a tömegvonzást a másik testnek. Az ehhez feltételezett elemi részecskét, a gravitont máig nem sikerült kísérletileg kimutatni, noha folynak ez irányban kutatások.

Albert Einstein az 1916-ban megjelentetett második, általános relativitáselméletében a tömegvonzás jelenségére más elméleti leírást adott. Az elmélet szerint tömegvonzási erő nem létezik, így az azt közvetítő részecskét sem kell keresnünk. Ehelyett azt kell elképzelnünk, hogy egy test a tömegétől függő mértékben meghajlítja, elgörbíti maga körül a téridőt. Maketten két dimenzióban úgy ábrázolható, hogy egy feszes gumilepedőre vagy gumihálóra rátesznek egy súlyos golyót. A golyó felé haladva az egyre meredekebbé váló felület érzékelteti a tér görbületének, és az ezzel ábrázolt gravitációnak az erősödését. Ha erre a felületre egy másik, kisebb golyót helyezünk, az a lejtős felület miatt a nagy golyó felé indul el, mintha az vonzaná magához. A modell matematikai eszközökkel is vizsgálható. Így kiderül, hogy a modell nincs ellentmondásban a newtoni elmélettel, hanem csak egy másik magyarázatot kínál a megfigyelt tömegvonzási jelenségekre.

A modell értelmezi a gravitációs lencse jelenséget is. Tudjuk, hogy a fény mindig egyenes vonalban halad, a lehetséges legnagyobb sebességgel. Newton első törvénye szerint egy magára hagyott test egyenes vonalban, egyenletes sebességgel halad. Einstein az elméletéből azt a jóslatot vezette le, hogy nagy tömegű testek mellett elhaladva a fény az egyenes útvonalról letér, a pályája a nagy tömeg közelében valamennyire elhajlik. Annak ellenére hatni látszik rá a gravitációs erő, hogy a fénynek tulajdonképpen nincs is tömege. Newton elméletével ez így nem is lenne megmagyarázható, Einstein viszont azt mondja, a fény részecskéi (a fotonok) nem egy erő hatására térülnek el egy nagy tömegű test gravitációjának hatására, hanem maga az egyenes vonal hajlik el a térrel együtt. Azaz a fény továbbra is egyenes vonalban mozog, csak ez az egyenes hajlik meg egy független külső megfigyelő számára. A test gravitációjának hatása alatt álló megfigyelő a fény útját továbbra is egyenesnek látja, mert az ő által érzékelt térben az a pálya valóban egybeesik az ő terének egy egyenes vonalával. Ez is mutatja, hogy Newton és Einstein modelljei között, ha normál körülmények között nem is, kozmikus, extrém méretű jelenségekben már kimutatható eltérés.

Az aszimmetrikus gyorsuló (változó sebességű vagy irányú) mozgást végző testek hullámszerű zavart keltenek a térben. Az így leírt, már Einstein által is tárgyalt gravitációs hullámokat kísérletileg először a LIGO Tudományos Együttműködésnek sikerült igazolnia 2015-ben. Más, közvetett módszerrel már 2003-ban sikerült bizonyítani, hogy a gravitációs hatás fénysebességgel terjed.

Nikola Tesla úgy érvelt, hogy egy „erőtér” feltételezése sokkal jobb koncepció lenne, ezért az elektromágneses energia közegére fókuszált, amely kitölti a matematikailag definiált teret és ezáltal az egész általunk belátható világűrt. A Világegyetemet kitöltő sötét anyag és az Univerzumot mozgató sötét energia kutatásakor fölmerült, hogy gravitációs centrum nem csak tömeggel bíró test lehet, azaz "minden tömeggel bíró test gravitációs erőt fejt ki, de nem minden gravitáció származik tömeggel bíró testtől".

Az energiatér-elmélet értelmezése szerint a gravitáció az energiatér kiegyenlítődési kényszere. Newton és Einstein csupán a jelenséget írták le, és Tesla volt az, aki a leginkább próbált annak okához eljutni. Einsteinnek igaza volt abban, hogy nem létezik olyan részecske (graviton), ami a gravitációt közvetíti, viszont az elképzelésétől eltérően mégis létezik egy erőtér, ahogyan Tesla feltételezte, de megakadt korának éter-elméleteinél, ami az étert anyagi tulajdonságokkal és fizikai jellemzőkkel ruházta fel. Az energiatér-elmélet viszont meghatározza ezt az erőteret, ezzel a gravitáció okát is. Az elmélet szerint a teret energia tölti ki és feszíti szét, ebből keletkezik az anyag, annak sűrűsödése és stabil szerkezetbe rendeződése révén. Az anyagba tömörült energia hiányzik az energiatérből, így a tér az anyag körül energiahiányos lesz, és mivel anyagként nagyságrendekkel kisebb térrészt tölt ki, emiatt a körülötte lévő térháló megnyúlik, eltorzul.

Az anyagnak tömege van, ami nem más, mint az azt alkotó energia tömege. Ebből következik, hogy az energiának akkor is van tömege, amikor a teret szétfeszíti, vagyis a térnek is van tömege. Ezt nevezik „sötét anyag”-nak, mivel a mai tudományos módszerekkel nem látható. Ennek az az oka, hogy az anyagszemléletű fizika az űrt ürességként értelmezi, így nem képes a tér energiáját észrevenni, mégis a hatását sötét energiaként érzékelik, illetve gravitációs hatásával sötét anyagként számolnak.     

A gravitáció jelensége tehát minden anyag önálló tulajdonsága. Annak következménye, hogy az anyag a tér energiájából jön létre. Az anyag körüli torzult energiatér nem tud kiegyenlítődni, mert hiányzik belőle az anyagban megkötött energia. Ez okozza az anyag körüli tér görbületét, és ezért tapasztaljuk, hogy ez a térgörbület kizárólag a test tömegétől függ, és a test tömegével arányosan növekszik, illetve a tér szerkezete miatt a testekhez közeledve egyre erőteljesebben hat. Több test gravitációs kölcsönhatását már Newton elmélete leírta, de Tesla sem jött rá, hogy a tér görbületét miért nem egyenlíti ki a görbült tér testre gyakorolt ellenhatása. Ehhez az energiatér-elméletre van szükség, ami megmagyarázza, hogy az anyagban megkötött energia hiányzik a test körüli térből. A kiegyenlítődés idővel mégis végbemegy, ahogyan a test elveszíti a tömegét a bomlása, vagyis a benne lévő energia felszabadulása révén. Így az anyagban megkötött energia visszakerül a környező energiatérbe, csökkentve, végül teljesen megszüntetve annak torzulását, így megszüntetve a gravitációs hatást is.

Az anyagban megkötött energia a bomlásakor nem sugárzik szét a térben, ahogy jelenleg az elektromágneses hullámot jellemzik, hanem megköti az anyag körüli energiatér, és csupán az energia információja terjed tovább hullámként, de erről majd egy következő bejegyzésben írok.

(külső forrás: Wikipedia)

Az ősrobbanás-elmélet alapján a világegyetem kora nem állapítható meg pontosan, az utóbbi időben 13,6 és 13,8 milliárd év között változott, a legújabb számítások szerint 13,77 +/- 0,04 milliárd év, miközben az univerzum sugarát 46,6 milliárd fényévre teszik, vagyis a fénysebességnél jóval gyorsabban tágult, ami azért lehetséges, mert az elmélet szerint a térre nem vonatkozik a speciális relativitáselmélet anyagra vonatkozó sebességkorlátja. A feltételezések szerint az ősrobbanás korai szakaszában, 10^-36 és 10^-32 másodperc között, az univerzum a fény sebességét nagyságrendekkel meghaladó tempóban fúvódott fel, és jórészt ez okozza a különbséget. Az univerzum korának és méretének meghatározása után nézzük meg az elmélet három kísérleti bizonyítékát:

1. A VILÁGEGYETEM TÁGUL

Ezt az Ia típusú szupernóvák fényének vöröseltolódásával, illetve a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás mérésével igazolták. v=H*r A Hubble-Lemaitre törvény szerint a galaxisok távolodási sebessége (v) arányos a távolságukkal (r), ahol H a Hubble állandó. Cáfolatok:

· a Hubble-állandóban csupán az állandó, hogy a megfigyelések és a számítási módszerek alapján folyamatosan változtatják az értékét. A Hubble űrtávcső 2009-es, a szupernóvák fényének vöröseltolódásán alapuló mérései szerint 74,2±3,6 km/s/Mpc, az ESA Planck űrszondájának segítségével 2018-ban, CMB módszerrel meghatározott érték 67,4 km/s/Mpc

· az Ia szupernóvák fénye mégsem azonos,

· az Ia szupernóvák kialakulásának mára több lehetséges módját is megfigyelték,

· a rendszerbe nem illő megfigyeléseket figyelmen kívül hagyják,

· a közeli galaxisok esetében egyáltalán nem alkalmazható a gravitációs hatások miatt.

Számomra további probléma, hogy egy szingularitásból kiinduló robbanás maradványa miért egyenetlenül szóródik, és ahelyett, hogy sugárirányban kifelé szétterülne, még csomósodik is, galaxishalmazokat alkot és szálas, fraktálszerű szerkezetbe rendeződik. Például a Tejútrendszer és az Androméda-galaxis gyorsan közeledik egymáshoz, de ha kitekintünk a Laniakea szuperhalmazra, az is a Shapley szuperhalmaz felé mozog.

Az ősrobbanás-elmélet szerint, minden anyag egyetlen robbanásban keletkezett, ezért a folyamatos anyagkeletkezés lehetőségét kizárja. Ha mégsem vetjük el a későbbi anyagképződés lehetőségét, és azt mondjuk, hogy ez a világegyetemben folyamatosan zajlik, akkor a galaxishalmazok távolodásának oka lehet az anyag körüli energiatér torzulása is. Az általunk ismert térrészben jelenleg sokkal kisebb az anyagképződés mértéke (az is részben már meglévő anyagból történik), mint annak sugárzása révén bekövetkező tömegvesztése. A sugárzással az anyagban megkötött energia visszakerül a környező energiatérbe, így látszólag az anyag körüli tér növekedését okozza, bár valójában a torzult energiatér kiegyenlítődését. Ez a hatás a sugárzó testek számával arányosan összeadódik, így minél messzebb tekintünk a világegyetembe, annál nagyobb vöröseltolódást mérhetünk. Ennek kísérleti bizonyítására érdemes lenne olyan közeli területet megvizsgálni, ahol jelenleg nagyarányú anyagkeletkezés zajlik, mivel itt elvileg a testek körüli tér látszólagos összehúzódását kellene tapasztalnunk.

2. A KOZMIKUS ELEMGYAKORISÁG MINDENÜTT HASONLÓSÁGOT MUTAT

„A világegyetem megfigyelhető anyagösszetétele összhangban van azokkal a számításokkal, amely szerint az ősi nukleoszintézis alatt az ősrobbanás után nem sokkal (10^-6 s) az anyag nagyon forró volt, kvarkokból és gluonokból állt, melyek a hűlés során protonokká és neutronokká alakultak. Az ezt követő 1 másodperc alatt a protonokból és a neutronokból létrejöttek a legkönnyebb atommagok (Deutérium=1H, 3He, 4He, 7Li). Ez a folyamat nagyjából 3 perc alatt véget ér. Az akkor kialakult elemösszetétel megmaradt egészen az első csillagok születéséig..."

Valójában itt arról van szó, hogy az elmélet szerint minden anyagnak az ősrobbanáskor kellett keletkeznie. Azóta csupán a meglévő anyag átalakulásáról beszélhetünk. Az elképzelés alapja, hogy mindenhol hasonló a Világegyetem anyagösszetétele. Véleményem szerint, nem azért találunk mindenhol hasonló anyagösszetételt, mert a világegyetem minden anyaga egyszerre keletkezett, hanem azért, mert az anyag tartósan csak stabil energiaállapotokban létezhet, emiatt hasonló környezetben hasonló módon és hasonló arányban jön létre. Ez nem feltétlenül csak egyetlen időpontban lehetséges, hanem akár egy folyamatos energia-anyag-energia körforgás részeként is. Biztosan csak annyit mondhatunk, hogy a jelenlegi anyag/energia arány 4,6 % körüli és környezetünkben fokozatosan csökken, mivel jóval kevesebb anyagkeletkezés zajlik, mint amennyi tömeget veszít a meglévő anyag.

Az elmélet egy lehetséges cáfolatát jelenti, hogy a tőlünk 13,28 milliárd fényévre lévő MACS1149-JD1 galaxisban oxigén jelenlétét észlelték, vagyis már legalább egy csillaggenerációnak el kellett pusztulnia, hogy a csillagközi gáz ne csak a legkönnyebb elemeket, hanem oxigént is tartalmazzon. Azonban nehéz elképzelni, hogy szinte az ősrobbanás után kifejlett galaxisok és legalább második generációs csillagok létezzenek, sokkal valószínűbb, hogy a galaxis korábban keletkezett.

3. KOZMIKUS MIKROHULLÁMÚ HÁTTÉRSUGÁRZÁS

"A mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás az ősrobbanás-elmélet jóslata. Az elméletben a korai Világegyetem fotonok, elektronok és barionok forró plazmájából épült fel. A fotonok állandóan kölcsönhatottak a plazmával Thomson-szórással. Ahogy a Világegyetem tágult, az adiabatikus tágulás során lehetővé vált, hogy az elektronok protonokhoz kapcsolódva hidrogénatomokat hozzanak létre. Ez nagyjából 3000 K hőmérsékleten történt, amikor a Világegyetem nagyjából 380 000 éves volt. Ezután a fotonok már nem szóródtak a semlegessé vált atomokon, és szabadon kezdtek el utazni a térben. Ezt a folyamatot rekombinációnak vagy lecsatolódásnak hívják, arra utalva, hogy az elektronok az atommagokkal kombinálódnak és a lecsatolódik egymásról az anyag és a sugárzás."

A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás léte még hívei körében is több problémát vet fel, mint amennyit megold. Egyrészt azért, mert méréssel csak azt lehetett bizonyítani, hogy nem teljesen egyenletes (ennek bizonyításáért kapott a COBE program két meghatározó alakja, Mather és Smoot fizikai Nobel-díjat 2006-ban), illetve például napjainkban kialakuló galaxisok irányából jelentősen eltér. De ha eltekintünk ettől, és elfogadjuk az alapfeltételezést (amiért Penzias és Wilson 1978-ban kapott fizikai Nobel-díjat), akkor is szembesülünk azzal a problémával, ha mindenhol egyenletes lenne, akkor a forrásának homogénnek kellett lennie, vagyis az ősrobbanáskor az anyag egyenletesen oszlott szét a térben. Akkor viszont újra feltehetjük a kérdést: most miért van csomókban, és miért teljesen egyenetlen a térbeli eloszlása? Mérések szerint a gravitáció ilyen változást nem idézhetett elő. A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásnak a világegyetem 375 ezer évvel az ősrobbanás utáni állapotának lenyomatát kellene megmutatnia, de a róla kiadott térképek kísértetiesen hasonlítanak a világegyetem jelenlegi anyageloszlási térképére, így nagy valószínűséggel ez a sugárzás nem az ősrobbanás, hanem a jelenlegi kozmikus anyageloszlás következménye, amit az energiatér hullámzása közvetít hozzánk. A sugárzás forrása pedig az anyag bomlása miatti energia-felszabadulás. Ezt az energiát megköti a környező energiatér, információja pedig elektromágneses hullámként továbbterjed az energiatérben. Ezt bizonyítja az ESA Planck-űrszonda 30 és 857 GHz tartományban mért adatai, ahol jól kivehető a világűr jelenlegi anyagszerkeze.

Forrás: http://www.esa.int/ESA_Multimedia/Images/2013/04/Planck_all-sky_frequency_maps

(Kép: Wikipedia)

Feltételezésem szerint, a világegyetem léte és az anyagi világ keletkezése két különböző dolog. A kettőnek annyi köze van egymáshoz, hogy az anyagi világ a világegyetem energiájából jön létre, mivel a világegyetem alapja az örök és végtelen energia. Ez az energia feszíti szét a teret, nyugalmi állapotában egy végtelen vákuumteret alkot. A tudomány mai állása szerint ez a vákuumtér az űr, ami ürességet, vagyis anyag nélküli teret jelent, miközben azt gondolom, hogy ez a tér egyáltalán nem üres, hanem tele van energiával, mivel nélküle maga a tér sem létezhetne.

A tudományos szemléletmód azonban csak anyag jelenlétében képes értelmezni a teret, mint testek közötti háromdimenziós távolságot, illetve Einstein óta az idődimenzióval kibővített téridőt. A húrelmélet ezt további dimenziókkal egészítette ki, mivel csak így volt képes leírni a szubatomi részecskék kiterjedését. Véleményem szerint, ha elvetnénk a jelenlegi anyagközpontú fizikát, és egy energiaközpontú fizikára térnénk át, máris érthetőbb és egyszerűbben leírható lenne a tér energiájából létrejövő anyag.

Ez az anyagkeletkezés ellentmond az entrópianövekedés elvének, ami vákuum esetén eléri az entrópiamaximumot, ahonnan zárt rendszer nem térhet vissza, vagyis elvileg az energia nem alakulhatna anyaggá. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a térben anomáliák vannak. Megfigyeltek tértörést, amit kozmikus húrnak neveztek, nagyobb testek közelében jelentős térgörbületet, ami fekete lyukak környezetében olyan mértékű tércsavarodást eredményezhet, hogy elméletileg akár féreglyukká is alakulhat, amivel összeköthet két, eredetileg távoli térrészt. Anyag körül a tér eleve torzul, megnyúlik, mivel az anyag jóval kisebb térrészt foglal el, mint a nyugalmi energia, amiből létrejött. Az energiatér emellett közegként is viselkedik, az anyag bomlásakor felszabaduló energia információját továbbítja hullámként, ami a tér hullámzását okozza, és ebből a vákuumfluktuációnak nevezett jelenségből is keletkezik anyag. A megfigyelések szerint a világegyetemben az anyag jelenleg 4,6 %-os arányt tesz ki (a többi sötét energia és sötét anyag), de a világító anyag csupán 0,1 %-ot. Ez az arány nagyon alacsony, mégis az anyagközpontú fizika ezt tekinti a tudomány alapjának. Ezért is gondolom, hogy át kellene térnünk egy energiaközpontú gondolkodásra.

Vagyis van az örök és végtelen energia, és benne a véges, állandóan változó, körforgásban lévő anyagi világ. Az utóbbi a tér anomáliáiban jön létre, de jelentős mennyiségben csak hatalmas erők révén keletkezhet, mivel az energiát az entrópiamaximumból kell kimozdítaniuk. Vélhetően egy ilyen esemény volt az ősrobbanásnak nevezett anyagkeletkezés is. Ezért vagy el kell vetnünk, hogy a világegyetem zárt rendszer, vagy végtelen energia esetén nem érvényes az entrópiamaximum-elve. Hogy megérthessük az anyagkeletkezés forrását, érdemes megnézni a világegyetem anyageloszlását. Azt tapasztaljuk, hogy az anyag fraktál-szerűen, úgynevezett filamentek mentén rendeződik a térben, ahogy az a fenti képen is látható.

Ha egy Földi példával szeretném szemléltetni az anyagi világ keletkezésének eloszlását és feltételezhető okát, akkor leginkább a földrengések gyakorisági eloszlását lehetne felhozni, melyek a tektonikus lemezek találkozási pontjainál a legintenzívebbek. Vagyis elsősorban a töredezett földkéreg elmozdulása, összeütközése, torzulása váltja ki azokat. Közöttük nagyobb, kvázi földrengésmentes területek találhatóak, hasonlóan a világegyetem szerkezetéhez, ahol szintén nagyobb, szinte anyagmentes térrészeket találtak a megfigyelések során.

Feltételezésem szerint, a vákuumtér deformációja jelen van a teljes világegyetemben, ez okozza azokat a tértöréseket, amelyek mentén létrejön az anyag. Ez a folyamat időről-időre megismétlődhet. Szerintem, az ősrobbanásnak nevezett esemény is egy ilyen jelentős anyagkeletkezési esemény volt, ami a környezetünkben lévő anyagi világot létrehozta.

A legújabb megfigyelések megerősítették, hogy a galaxishalmazok nem önálló egységek, hanem úgynevezett szuperhalmazokhoz tartoznak. Ha saját példánkat vesszük, akkor tudjuk, hogy a Lokális Csoportot a Tejútrendszer, az Androméda-galaxis, és a főleg köréjük csoportosuló kisebb galaxisok alkotják. De a Lokális Csoport is része a Laniakea-szuperhalmaznak, illetve az is kapcsolódik más halmazokhoz. A Lokális Csoport a Laniakea-szuperhalmazon belül a Virgo-halmazban helyezkedik el, ami a rendszer egyik oldalága: https://hu.wikipedia.org/wiki/Laniakea_szuperhalmaz

A fentiek alapján azt gondolom, hogy az „ős”robbanás a Világegyetem keletkezésének nem lehet kiindulópontja, csak mint az anyagi világ kialakulásának egy eseménye jöhet számításba.

        "Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc." (Halotti beszéd és könyörgés)

Az utóbbi időben a tízéves kisfiam többször megkérdezte, igaz-e, hogy csillagporból vagyunk? Erre minden alkalommal azt feleltem neki, hogy igaz, de láttam a szemében, hogy csalódást okozok a válaszommal. Talán a gyermeki lélek az életet sokkal misztikusabbnak tartja a pornál, még ha a hétköznapi gondolkodásunknak ez a tudás ősidők óta része is.

A vallások kozmológiai magyarázatai nem álltak olyan messze a mindenkori tudományos elképzelésektől, mint elsőre gondolnánk. A napisten (az éltető energia) kultusza, a teremtő fogalma, a világegyetem egységes fizikai jellemzői, az anyagi világ körforgása része a legtöbb vallás kozmológiai elképzelésének, ezeket legtöbbször szimbólumokkal teszik a hívek számára érthetővé és befogadhatóvá. Éppen ezért soha nem néztem ezekre úgy, mint mesékre, inkább próbáltam a szimbólumok mögötti tudományos tartalmat keresni és megérteni. Persze a vallások igyekeznek szilárd alapokon állni, így dogmatikusan szemlélik az új tudományos eredményeket, és csak akkor fogadják el azokat, amikor minden kétséget kizáróan bebizonyosodik a helyességük. A múltban ennek a megközelítésnek több újító tudós is áldozatul esett, de a tudomány is hasonló módon viszonyul az újítókhoz, legtöbbször a tudóstársak megvetése és a kiközösítés vár rájuk.

Izgalmas kérdés, vajon pl. a szcientológiai egyház vagy a titkos társaságok mennyivel adnak több tudást tagjaiknak, mint a hétköznapi vallások, vagy a tudományos ismeretterjesztés? Nézzünk pár gondolatot az elképzeléseikből!

A szcientológia kozmológiája, antropológiája, etikai rendszere és módszerei című művet a Lille-i egyetem vallásszociológia professzora, Régis Dericquebourg írta, melyben a következőket olvashatjuk:

 "Az alapító, L. Ron Hubbard (1911–1986) az őslelkek tézisét frissíti fel. Azt állítja, hogy már az univerzum születését megelőzően léteztek lelkek, amelyeket ő thetánoknak nevez. Ezek anyagtalan, tömeg nélküli lények voltak, időbeli korlátok és térbeli elhelyezkedés nélkül, mindentudó, korlátlan hatalmú, elpusztíthatatlan, halhatatlan és bárminek a létrehozására képes lények. Ezek a megfoghatatlan lények teremtették a Legfelsőbb Lénnyel együtt az univerzumot. Eközben a saját csapdájukba estek, és benne ragadtak az általuk teremtett dolgokban – mindenekelőtt az Emberben –, azaz az anyagban, energiában, térben és időben (angolul matter, energy, space és time – MEST, a fizikai univerzum), és még azt is elfelejtették, hogy ők voltak a teremtők. Így elvesztették a hatalmukat és a mindentudásukat, és sérülékeny emberi lényekké váltak. Azóta életről életre visszatérnek, más és más testeket elfoglalva. Mára a thetánok elfelejtették valódi szellemi identitásukat, és úgy hiszik magukról, hogy emberi testek. Tehát az Ember szellemi eredetű: egy test, egy elme és egy thetán együtt alkotja. Ez a tökéletes ember tökéletlenségbe hullásának gnosztikus változata, és a görög dráma transzponálása, ahol az istenek beavatkoznak az emberek ügyeibe, és csapdába esnek. Egy felszabadulás kell, hogy véget vessen az életek egymásra következésének. A Szcientológia célja, hogy az embert közel juttassa a thetán eredeti állapotához."

A szcientológia kozmológiai elképzelése a többi nagy vallás elképzeléséhez áll közel, mivel fontos számára a lélek jelenlétének magyarázata. Ehhez hozza be a thetánok fogalmát, ami a rendszer örök, és eredeti formájában az anyagi világtól független eleme. Az energiatér-elmélettel összehasonlítva egyből szembetűnő a hasonlóság az örök és végtelen energia elképzelésével, ahol ugyanúgy megjelenik az idő fogalmának hiánya, és az anyagi világ létrehozásában betöltött szerepét tekintve azonos vele. A szcientológia az energia fogalmát másként, kizárólag az anyagi világ részeként értelmezi (MEST - anyag, energia, tér, idő), így az összehasonlítás kicsit sántít, de a folyamat szempontjából mégis fennáll az egyezés. Komoly különbség azonban, hogy a thetánok révén a szcientológia az anyagnak plusz tartalmat ad, amivel az emberi lélek jelenlétét próbálja megmagyarázni, és az anyag folytonos körforgásának részévé teszi a lélekvándorlást is. Másik különbség, hogy a lelkeket tömeg és tér nélkülinek tartja, míg az energiatér-elmélet pont abból indul ki, hogy az energia feszíti szét a teret, és tömege van, bár a műszereinkkel ez nem mérhető, de gravitációs hatását sötét anyagként tapasztaljuk. Ennek egy másik bizonyítéka, hogy a belőle létrejött anyagnak is van tömege. A tér anyagi világra korlátozott értelmezése adja a tér hiányának felételezését is, miközben az energiatér-elméletben a tér is örökké létező. További eltérés az anyagi világ teremtése, ahol megjelenik a "Legfelsőbb Lény", hasonlóan más vallások istenéhez. Az energiatér-elmélet ezt fizikai alapon, a tér anomáliáival magyarázza.

Az előzőnél talán többet várhatunk a titkos társaságok kozmológiai elképzeléseitől, hisz a ma is élő, aktív tagsággal rendelkező társaságokban korunk leghíresebb tudósai is jelen lehetnek, akik a tudomány legújabb eredményeivel gazdagíthatják azt a bizonyos "titkos" tudást, de véleményem szerint az ezeket a társaságokat átható hermetizmus kizárja a progresszív nézetek befogadását, vagy azokat kizárólag csak a legmagasabb szinten lévő beavatottjai számára teszi elérhetővé, így nyilvánosan soha nem jelenik meg.

A módszerek hasonlósága miatt valószínű, hogy ezek a társaságok a tudományt és a tudományos ismeretterjesztést is alakítják. Az előző cikkemben írtam a Mars meghódításáról. Ha az elit nyíltan kimondaná, hogy nem az élet után kutatunk, hanem a bányászati lehetőségeinket mérjük fel, vagy senkit nem telepítünk át szükség esetén, legfeljebb magunkat mentjük, benneteket pedig hagyunk elpusztulni, akkor nem tehetnék meg, hogy közpénzekből finanszírozzák mindezt. Ezért a legjobb sötétségben és teljes bizonytalanságban tartani az embereket, ami a tudományra is jellemző. Például a részecskefizika standard modellje minden erőforrást az anyag megjelenési formáinak megismerésére és nevesítésére fordít, de többek között képtelen megmagyarázni a gravitáció lényegét vagy a sötét anyag jelenlétét, miközben az energiatér-elméletnek ezek alapvető kiindulási pontjai és egy energiaszemléletű fizikával a fenti anyagi formák sokkal egyszerűbben kategorizálhatók lennének.

Ugyanez jellemző a jelenlegi számtalan kozmológiai modellre, köztük az uralkodó ősrobbanás-elméletre is. Évtizedek óta elfogadott és tanított nézet, bár inkább csak a világegyetem tágulásából származó feltételezés, meggyőző bizonyítékok nélkül, és napjainkra egyre inkább nyilvánvalóvá vált a tarthatatlansága. Az energiatér-elmélet alapján is cáfolható.

A kiindulási alap itt egy zárt rendszer, ami egy szingularitásból robbant ki, létrehozva az univerzumot, annak anyagát és terét, ami azóta is tágul, sőt - a legújabb kutatási eredmények szerint - egyre gyorsabban tágul. Az univerzum határán túl viszont nem létezik semmi. Mivel egy zárt rendszer kiterjedése arányos a benne lévő energiával, ezért egy kiterjedés nélküli rendszernek nem lehet energiája, kivéve azt az elméleti lehetőséget, ha egy meglévő kiterjedt tér összes energiáját minden határon túl sűrítjük. De az ősrobbanásnál ez a teremtés pillanata, így ezt az elméleti lehetőséget is ki lehet zárni. Vagyis a semmiből nem jöhet létre minden, ezért az ősrobbanás-elmélet valószínűleg tévedés. Az energiatér-elmélet feltételezi az örök és végtelen energia létét, ami nyugalmi állapotában szétfeszíti a teret, tökéletes vákuumot képezve. A teret alkotó energiából jön létre az anyag a tér anomáliái mentén. 

Egy következő cikkben szeretném elmondani az ősrobbanással kapcsolatos kételyeimet, majd egy további cikkben sorra veszem azokat a jelenségeket, melyeket az ősrobbanás-elmélet bizonyítékának tartanak.