A történet Sir Isaac Newton fáról leeső almájával kezdődött, aki a tömegvonzást egy erővel azonosította, amely a testre hat, és amelyet „univerzális gravitációs kölcsönhatás”-ként írt le. Az elmélet szerint két, tömeggel rendelkező test egymásra vonzerőt fejt ki, ez az erő a két test tömegközéppontját összekötő egyenesen helyezkedik el, és mindkét test tömegével arányos, ugyanakkor a testeket egymástól távolítva csökken. A gravitációs erő egyetlen feltétele és oka a testek tömege. Minden test, anyagi összetételétől, halmazállapotától, hőmérsékletétől függetlenül folyamatosan kifejti a tömegéből eredő vonzerőt. Az erő bármilyen távolságból hat, bár a távolsággal gyengül, és a gravitációs erő el nem téríthető és nem árnyékolható. Ezek a tulajdonságok mind értelmet nyernek a gravitáció energiatér-elmélet szerinti értelmezésénél.
Ha két testet megfigyelünk, akkor nem csak az egyik vonzza a másikat, hanem ugyanakkora, de ellentétes irányú erővel a másik is az egyiket, ez Newton harmadik törvényéből, a hatás–ellenhatás törvényéből következik. Tehát ha a két test szabadon mozoghat, akkor nem csak az egyik test kezd gyorsulni a másik irányába, hanem mindkét test elindul egymás irányába, egymás felé gravitálnak. Newton második törvénye szerint ez a gyorsulás az adott test tömegével fordítottan arányos, de sosem nulla.
A klasszikus fizika keretei között a gravitáció newtoni elméletének megoldatlan hiányosságai vannak. Elsősorban kérdés maradt, hogy a tömegvonzást miféle közeg közvetíti. Tehát ahogy az elektromos és mágneses vonzást részletesen leírt tulajdonságú erőterek továbbítják, nem tudjuk, milyen erőtér vagy részecskék adják át a tömegvonzást a másik testnek. Az ehhez feltételezett elemi részecskét, a gravitont máig nem sikerült kísérletileg kimutatni, noha folynak ez irányban kutatások.
Albert Einstein az 1916-ban megjelentetett második, általános relativitáselméletében a tömegvonzás jelenségére más elméleti leírást adott. Az elmélet szerint tömegvonzási erő nem létezik, így az azt közvetítő részecskét sem kell keresnünk. Ehelyett azt kell elképzelnünk, hogy egy test a tömegétől függő mértékben meghajlítja, elgörbíti maga körül a téridőt. Maketten két dimenzióban úgy ábrázolható, hogy egy feszes gumilepedőre vagy gumihálóra rátesznek egy súlyos golyót. A golyó felé haladva az egyre meredekebbé váló felület érzékelteti a tér görbületének, és az ezzel ábrázolt gravitációnak az erősödését. Ha erre a felületre egy másik, kisebb golyót helyezünk, az a lejtős felület miatt a nagy golyó felé indul el, mintha az vonzaná magához. A modell matematikai eszközökkel is vizsgálható. Így kiderül, hogy a modell nincs ellentmondásban a newtoni elmélettel, hanem csak egy másik magyarázatot kínál a megfigyelt tömegvonzási jelenségekre.
A modell értelmezi a gravitációs lencse jelenséget is. Tudjuk, hogy a fény mindig egyenes vonalban halad, a lehetséges legnagyobb sebességgel. Newton első törvénye szerint egy magára hagyott test egyenes vonalban, egyenletes sebességgel halad. Einstein az elméletéből azt a jóslatot vezette le, hogy nagy tömegű testek mellett elhaladva a fény az egyenes útvonalról letér, a pályája a nagy tömeg közelében valamennyire elhajlik. Annak ellenére hatni látszik rá a gravitációs erő, hogy a fénynek tulajdonképpen nincs is tömege. Newton elméletével ez így nem is lenne megmagyarázható, Einstein viszont azt mondja, a fény részecskéi (a fotonok) nem egy erő hatására térülnek el egy nagy tömegű test gravitációjának hatására, hanem maga az egyenes vonal hajlik el a térrel együtt. Azaz a fény továbbra is egyenes vonalban mozog, csak ez az egyenes hajlik meg egy független külső megfigyelő számára. A test gravitációjának hatása alatt álló megfigyelő a fény útját továbbra is egyenesnek látja, mert az ő által érzékelt térben az a pálya valóban egybeesik az ő terének egy egyenes vonalával. Ez is mutatja, hogy Newton és Einstein modelljei között, ha normál körülmények között nem is, kozmikus, extrém méretű jelenségekben már kimutatható eltérés.
Az aszimmetrikus gyorsuló (változó sebességű vagy irányú) mozgást végző testek hullámszerű zavart keltenek a térben. Az így leírt, már Einstein által is tárgyalt gravitációs hullámokat kísérletileg először a LIGO Tudományos Együttműködésnek sikerült igazolnia 2015-ben. Más, közvetett módszerrel már 2003-ban sikerült bizonyítani, hogy a gravitációs hatás fénysebességgel terjed.
Nikola Tesla úgy érvelt, hogy egy „erőtér” feltételezése sokkal jobb koncepció lenne, ezért az elektromágneses energia közegére fókuszált, amely kitölti a matematikailag definiált teret és ezáltal az egész általunk belátható világűrt. A Világegyetemet kitöltő sötét anyag és az Univerzumot mozgató sötét energia kutatásakor fölmerült, hogy gravitációs centrum nem csak tömeggel bíró test lehet, azaz "minden tömeggel bíró test gravitációs erőt fejt ki, de nem minden gravitáció származik tömeggel bíró testtől".
Az energiatér-elmélet értelmezése szerint a gravitáció az energiatér kiegyenlítődési kényszere. Newton és Einstein csupán a jelenséget írták le, és Tesla volt az, aki a leginkább próbált annak okához eljutni. Einsteinnek igaza volt abban, hogy nem létezik olyan részecske (graviton), ami a gravitációt közvetíti, viszont az elképzelésétől eltérően mégis létezik egy erőtér, ahogyan Tesla feltételezte, de megakadt korának éter-elméleteinél, ami az étert anyagi tulajdonságokkal és fizikai jellemzőkkel ruházta fel. Az energiatér-elmélet viszont meghatározza ezt az erőteret, ezzel a gravitáció okát is. Az elmélet szerint a teret energia tölti ki és feszíti szét, ebből keletkezik az anyag, annak sűrűsödése és stabil szerkezetbe rendeződése révén. Az anyagba tömörült energia hiányzik az energiatérből, így a tér az anyag körül energiahiányos lesz, és mivel anyagként nagyságrendekkel kisebb térrészt tölt ki, emiatt a körülötte lévő térháló megnyúlik, eltorzul.
Az anyagnak tömege van, ami nem más, mint az azt alkotó energia tömege. Ebből következik, hogy az energiának akkor is van tömege, amikor a teret szétfeszíti, vagyis a térnek is van tömege. Ezt nevezik „sötét anyag”-nak, mivel a mai tudományos módszerekkel nem látható. Ennek az az oka, hogy az anyagszemléletű fizika az űrt ürességként értelmezi, így nem képes a tér energiáját észrevenni, mégis a hatását sötét energiaként érzékelik, illetve gravitációs hatásával sötét anyagként számolnak.
A gravitáció jelensége tehát minden anyag önálló tulajdonsága. Annak következménye, hogy az anyag a tér energiájából jön létre. Az anyag körüli torzult energiatér nem tud kiegyenlítődni, mert hiányzik belőle az anyagban megkötött energia. Ez okozza az anyag körüli tér görbületét, és ezért tapasztaljuk, hogy ez a térgörbület kizárólag a test tömegétől függ, és a test tömegével arányosan növekszik, illetve a tér szerkezete miatt a testekhez közeledve egyre erőteljesebben hat. Több test gravitációs kölcsönhatását már Newton elmélete leírta, de Tesla sem jött rá, hogy a tér görbületét miért nem egyenlíti ki a görbült tér testre gyakorolt ellenhatása. Ehhez az energiatér-elméletre van szükség, ami megmagyarázza, hogy az anyagban megkötött energia hiányzik a test körüli térből. A kiegyenlítődés idővel mégis végbemegy, ahogyan a test elveszíti a tömegét a bomlása, vagyis a benne lévő energia felszabadulása révén. Így az anyagban megkötött energia visszakerül a környező energiatérbe, csökkentve, végül teljesen megszüntetve annak torzulását, így megszüntetve a gravitációs hatást is.
Az anyagban megkötött energia a bomlásakor nem sugárzik szét a térben, ahogy jelenleg az elektromágneses hullámot jellemzik, hanem megköti az anyag körüli energiatér, és csupán az energia információja terjed tovább hullámként, de erről majd egy következő bejegyzésben írok.
(külső forrás: Wikipedia)
