A válasz itt a Földön nem is olyan egyszerű, mivel a testekre a nehézségi erőn (a tömeg és a nehézségi gyorsulás szorzatán) kívül a levegő hidrosztatikai felhajtóereje is hat, ami a test (közegbe merülő) térfogatától és sűrűségétől függ. A nehézségi erő a pólusokon egyenlő a gravitációs erővel, az egyenlítőnél a Föld forgása miatt fellépő centrifugális erő miatt 5 ezrelékkel kisebb.
Az űrben viszont a fenti erők teljesen másként hatnak, egyrészt súlytalanság állapotában vagyunk, másrészt a felhajtóerőt se tudjuk értelmezni a tudomány mai állása szerint. A súlytalanságot a gravitáció hiánya okozza, de ez csak a tökéletes vákuumban igaz, anyagi környezetben mindig hat ránk valamekkora gravitáció a környező testek gravitációjának eredőjeként.
Az energiatér-elmélet szerint a gravitáció alapja az anyag körüli energiatér torzulása, mivel az anyag a tér energiájából jön létre, ezért a körülötte lévő energiatér energiahiányos lesz, emiatt megnyúlik. Minél nagyobb az anyag tömege, a körülötte lévő tér torzulása is annál erősebb, és az energiatér kiegyenlítődési kényszere miatt annál nagyobb gravitációs erőt fejt ki. A gravitációs erő az anyag bomlásával, vagyis tömegének csökkenésével csökken, mivel az anyagban korábban megkötött energia visszakerül a környező energiatérbe, csökkentve annak torzulását.
Korábban írtam Tesla és Einstein vitájáról, ahol Tesla legfőbb érve az volt a térgörbület ellen, hogy amennyiben egy test meggörbíti a teret, a térnek is ugyanilyen mértékű ellenerőt kellene kifejtenie a testre, melyek kiegyenlítenék egymást. Valójában ez azért nem következik be azonnal, mert Tesla nem vette figyelembe, hogy az anyag a tér energiájából jön létre, így az ellenerő nem képes hatni mindaddig, amíg a tér energiájának egy része az anyagban van megkötve. A kiegyenlítődés az anyag bomlásával mégis bekövetkezik, olyan ütemben, ahogy az energia visszakerül az energiatérbe, és az anyag teljes elbomlásával, megszűnésével visszaáll az energiatér egyensúlya.
Ennek kapcsán még egy fontos dologról érdemes beszélni. A fent leírtakból az is következik, hogy az anyag bomlásakor felszabaduló energia sugárzása nem azt jelenti, hogy maga az energia sugárzik szét az univerzumban, hanem csak annak információja terjed, az energia visszakerül az anyag körüli energiatérbe. Vagyis az elektromágneses sugárzás az anyagból felszabaduló energiának csak az információja. Minél nagyobb energiájú sugárzásról van szó, annál kisebb az energiatérnek, mint közegnek átadott hullámhossza, illetve annál nagyobb a frekvenciája. Ha a térben terjedő hullám valamilyen más anyagnak ütközik, akkor kölcsönhatásba lép vele (elnyelődik, irányt vált, áthalad rajta, stb.), de az is lehet, hogy az anyag környezetében lévő energiából új anyagot hoz létre (pl. ebből eredhet a foton anyagi természete).
Az űr felhajtóerejének értelmezése a fizika mai állása szerint nem lehetséges, mert az űrt ürességként értelmezi, viszont az energiatér-elméletben pl. az elektromágneses hullámok terjedése kapcsán közegként tekintek rá, illetve azt állítom, hogy ez a titokzatos sötét energia, és hogy ebből áll az anyag, vagyis tömege van, aminek gravitációs hatását a sötét anyag jelenlétének tartjuk. Ezzel persze máris megérkezünk az éter-elméletekhez. A legnagyobb különbség a szemléletben van, mert amíg az éter-elméletek az étert anyagi természetűnek tartják, és ebből vezetik le a fizikai jellemzőit és hatását, addig az energiatér-elmélet az energia nyugalmi állapotának tekinti, ezért alapvetően másként viselkedik. Az elméletből következik, hogy amíg az elektromágneses sugárzás az energia információját továbbítja hullámként az energiatérben, ezért a vákuumban fénysebességgel képes haladni, addig az anyag csak „úszni” tud benne, mivel az anyag körüli energiahiányos tér nem válhat el az anyagtól. Ezt az egyensúlyi és a torzult tér közötti feszültségkülönbség teszi lehetővé. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy létezik-e egy membrán az energiaegyések között, ami megkönnyíti az elmozdulást, vagy az energiaegységek térfogatváltozása önmagában elegendő hozzá? Jelenlétét egyértelműen bizonyítja a világegyetem tágulásának mértékét befolyásoló „sötét anyag”, vagyis az energiatér tömege. Tehát az űrben lévő testekre is egyfajta közegként hat az energiatér és annak passzív gravitáló tömege, mértéke arányos a test aktív gravitáló tömegével, de vizsgálni kell, hogy függ-e a test sűrűségétől, ami meghatározza az energiatérből hiányzó energia anyagi minőségét (pl. az erős és gyenge kölcsönhatást).
A fentieknek a hosszútávú űrutazásra gyakorolt hatását egy következő cikkben szeretném leírni.
A kép forrása: netfizika.hu
