Fotó: NASA

2021. februárban három Mars-küldetés ért célba, az Egyesült Arab Emirátus Hope szondája, a kínai Tianwen-1 szonda, amelynek leszállóegységén egy rover is található, és a NASA legújabb marsjárója, a Perseverance, ami a három közül messze a legnagyobb média nyilvánosságot kapta. És ez nem véletlen. A Perseverance elsődleges célja az élet utáni kutatás a vörös bolygón, és ehhez a korábbiaknál sokkal fejlettebb eszközöket használ. A küldetés célja, valamint az első fotók kapcsán támadt néhány gondolatom.

A Mars felszíne egy fagyos sivatag, erős kozmikus sugárzásnak van kitéve, légköre ritka és mérgező, jelenlegi állapotában emberi életre alkalmatlan. Mégis akkor miért annyira izgalmas számunkra ez a bolygó? A nyilvánosság felé kommunikált cél az élet utáni kutatás, ami plusz információt adhat az élet kialakulásával kapcsolatos elméleteinkhez. De ez csak annak álcázása, hogy a valódi cél a Mars ásványkincseinek kiaknázása, és nagy valószínűséggel nem is lehet más. Ezen kívül szeretnénk azt gondolni, hogy a Mars a jövőben az emberiség otthona lehet, de ez is csak hiú ábránd.

A Mars meghódítása kapcsán érdemes elgondolkodni azon, mennyit is ér egy emberi élet? A Föld népessége folyamatosan növekszik, közel állunk a túlnépesedéshez, ami rövid idő alatt leamortizálja majd a bolygónkat, és ez az emberi civilizáció végét jelentené. Ezért gazdasági és technológiai váltásra lenne szükség az erőforrások hatékonyabb kihasználása érdekében, de az erőforrások jelenlegi tulajdonosai erre önszántukból aligha lesznek hajlandók. Számukra vonzóbbak azok az elképzelések, melyek jelentősen csökkentenék a Föld népességét. A koronavírus járvány is részben megmutatta ennek gazdasági hatásait, vagyis alapvető gazdasági modellváltás nélkül ez ugyanúgy az emberiség kihalását okozhatja. A ma uralkodó viszonyok között egy ember élete annyit ér, amennyire a gazdaság számára hasznos. Ezért abban az esetben, ha a Föld életre alkalmatlanná válik, a felső tízezer, azok közvetlen kiszolgálói, valamint a számukra gazdasági javakat előállító "rabszolgák" számára biztosítják majd az áttelepülést, de az emberiség 99,999 %-át feltehetően hagyják elpusztulni. 

Ennek egyik fő oka, hogy a Mars eltartóképessége nagyságrendekkel kisebb, mint a Földé. Az élet feltételeit mesterségesen kell megteremteni, ehhez az eszközök, az ellátmány nagy részét a Földről kell odavinni, ami egyáltalán nem gazdaságos, ha nagyszámú népességről van szó. Nem bízhatunk abban sem, hogy majd ott megteremtjük, mert a Marson az ehhez szükséges erőforrások mennyisége rendkívül korlátozott. Kevesebb a napfény, kevés az ember számára még elviselhető hőmérsékletű terület, kevés a sugárzástól védett természetes képződmény, kevés a víz, de az is nagyrészt a felszín alatt található és túl sós, stb. Vagyis amellett, hogy gazdasági szempontból kérdéses, óriási technológiai, technikai és logisztikai kihívás lenne akár csak néhány ezer ember életben tartása a Marson, ennél nagyobb népesség ellátása pedig szinte lehetetlen a Mars terraformálása nélkül.

Az ezzel foglalkozó tanulmányok előbb az üvegházhatás beindításához különböző gázokat termelnének, amivel a bolygó felszíni hőmérsékletét lehetne megemelni a fagyott széndioxid és a vízjég megolvasztásához, ami esetleg beindíthatná a vízkörforgást, megfelelő környezetet teremtve az algák, majd a magasabb szintű növényi élet kialakulásához, melyek megkötnék a széndioxidot, miközben oxigént termelnének. Azonban a Mars nem biztos, hogy meg tudná tartani a légkört, így a könnyebb elemek, és az eleve kevés víz jelentős része elveszne. További probléma a túl kevés napfény, ami az itteninek csupán 43%-a. A tervek szerint a bolygó körül keringő tükrökkel fókuszálnák kisebb területek, például a leendő bázisok besugárzására, de ez az egész bolygó terraformálásához, az ehhez szükséges, egész bolygót beborító növényzet kialakulásához messze nem elegendő. És ez csak kettő a számtalan, megoldásra váró probléma közül.

Szerencsére a Föld az emberi kizsákmányolás hiányában néhány évezred alatt jórészt regenerálódna, és a kevés túlélőnek lehetősége lenne visszatelepülni, így az emberiség kaphatna még egy esélyt, de kizárólag itt a Földön, és nem bolygóközi fajként, ahogy azt Stephen Hawking, Elon Musk és mások vizionálták.

"A tudás legnagyobb ellensége nem a tudatlanság, hanem a tudás illúziója." - Stephen Hawking

A kozmológusok szeretnek túlzásokba esni, talán könnyebb az elméleteiket szenzációs felfedezésként eladni, vagy a popkultúra részévé tenni hangzatos kifejezések megalkotásával. A "mindenség elmélete" nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint az energia minden formáját egyetlen kölcsönhatásra visszavezetni. A fogalom leginkább a Stephen Hawkingról készült életrajzi film címeként lehet ismerős, ami nem véletlen, hiszen ő volt az, aki sokat tett a mindenség elméletének megalkotásáért, miközben szvsz. teljesen tévútra vitte a kozmológia elméletét.

Itt szeretnék kicsit megállni, és a Hawking idézetet magamra venni, mivel mindaz, ami e blogban az energiatér-elméletről olvasható, csakis a saját agymenésem terméke, egyetlen alapja a saját logikám. Ezzel szemben Hawking elismert elméleti fizikus volt, korunk talán legismertebb tudósa, tudóstársaival rendszeresen megvitatta elképzeléseit, elméletei igazolására milliárd dolláros projektek indultak, és az uralkodó kozmológiai modell leginkább az ő elképzelésein alapul, vagyis messzebb vagyok tőle, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis él bennem a remény, hogy az energiatér-elmélettel sikerül az általa vágyott mindenség elméletét megalkotni. Mi ez, ha nem a tudás illúziója, amitől Hawking óva intett mindenkit. És akkor mégis miben bízhatok? Abban, hogy ez az elmélet még soha nem hagyott cserben egyetlen kozmológiai problémánál sem.

Az energiatér-elmélet alapján érdemes megvizsgálni az energia- és anyagmegmaradás lényegét, valamint a tömeg-energia ekvivalencia okát is. A modern fizika a speciális relativitás-elmélet alapjaként tekint az energiamegmaradásra, mely szerint zárt rendszerek teljes energiája állandó. Az anyag- vagy más néven tömegmegmaradást az energia-megmaradás részének tekintik, amivel az anyagmegmaradás korlátját (vagyis, hogy az anyag tömege nem változhat) fel tudták oldani azzal, hogy figyelembe vették az anyagból felszabaduló energia tömegét is. Ezzel azonban egy újabb problémát teremtettek, mivel így az anyag nyugalmi tömege mellett figyelembe kell venni annak mozgási energiáját is. Így született a híres képlet, mely szerint az anyag E nyugalmi energiája megegyezik az m nyugalmi tömeg és a c fénysebesség négyzetének szorzatával: E = mc².

Az energiatér-elmélet sokkal egyszerűbben oldja fel ezt a problémát. Abból indul ki, hogy a világegyetem energiája örök és végtelen, így az idő nem is létezik benne. Tulajdonképpen ezzel feleslegessé teszi az idő fogalmát, így a mozgási energiát kizárólag az anyagi világra korlátozza, mivel az anyagot végesnek és folyamatosan változónak tekinti. Éppen ezért az anyagnak nem lehet nyugalmi állapota, amit a kvantummechanika is megerősít, és a vákuumot tekinti a legalacsonyabb szintű energiaállapotnak. Ez megegyezik az energiatér-elmélettel, ami a tér vákuum-állapotát tekinti az energia nyugalmi állapotának. Ebből az állapotából külső erő hatására mozdulhat ki, mint a tér anomáliái, pl. a kozmikus húrok, ami véleményem szerint a ma ősrobbanásnak tartott nagyarányú anyagkeletkezést beindította, vagy a tér hullámzása, a vákuumfluktuáció, ami folyamatosan hoz létre szubatomi részecskéket, gerjeszti és anyaggá alakítja a nyugalmi energiát. Vagyis az anyag az energia egy más állapota, egy stabil szerkezetű energiacsomó, de ebben az állapotában már van mozgási energiája, vagyis értelmezhető az idő fogalma. A kvantummechanika azonban a vákuum anyaggá alakulását elveti, mivel ellentmond az entrópianövekedés elvének.

Az anyagban megkötött energia folyamatosan próbál szabadulni az energiacsomóból, de annak stabil szerkezete ezt bizonyos ideig vagy a legstabilabb elemeknél külső energia nélkül nem teszi lehetővé. Ilyenkor az anyag bomlását többek között a fekete lyukak segítik. Hawking sokat foglalkozott a fekete lyukak kérdésével, és saját tiszta modelljét revidiálva úgy gondolta, hogy a feketetest-sugárzás révén a fekete lyukak eseményhorizontja környezetében az anyag "párolog", így a fekete lyuk energiát és tömeget veszít, de ezt eddig nem sikerült bizonyítani.

Véleményem szerint a galaxismagokban lévő fekete lyukak sugárzásának más okai vannak. A nagy sűrűségű, gyorsan forgó tömeg az akkréciós korongban lévő anyag bomlását erősíti, miközben energia szabadul fel. Az atommag körüli elektronok az atommagok és a környező energiatér közötti kapcsolatot biztosítják, ahol az energiahiányos tér negatív töltésű kisüléseit érzékeljük elektronként. Ezek az atommagok körül elektronhéjakat alkotnak, ami a térháló szerkezete szerint épül fel. A fekete lyuk környezetében az anyag felizzik, plazmaállapotba kerül, ilyenkor részben vagy egészben ledobja magáról ezt az energia(elektron)burkot, ami energia-felszabadulással jár. Az energia-felszabaduláshoz hozzájárul még a neutronok bomlása is, ami részben a magas hő hatására az akkréciós koronogban, részben a hatalmas nyomás hatására fekete lyuk belső rétegében zajlik. Energia felszabadulást figyeltek meg a fekete lyukak pólusainál is, ahol nagyenergiájú sugárzást és velük együtt szubatomi részecskéket lövell ki. Valószínűleg ez a fekete lyuk magjában lévő protonok belső szerkezeti összeroppanása során felszabaduló energiához köthető.

A fentiek alapján azt gondolom, a fekete lyuk a fényt nem elnyeli, majd elpárologtatja, ahogyan azt Hawking elképzelte, hanem tömegének növekedése révén egyre sűrűbbé válik, ezáltal az anyag atomi szerkezete fokozatosan összeroskad, a fekete lyuk a térközök maradék térenergiáját is kiszorítja magából, amíg a kvarkokban lévő energia ki nem merevedik, ezzel elérve a maximális anyagsűrűséget. Az anyag sűrűsödésének első fázisa az elektronok elvesztése, majd a neutronok bomlanak, végül a protonból kiszorulnak a gluonok, és csak a kimerevedett kvarkok maradnak.

Kép: Utazók (2016)

A tudományos-fantasztikus irodalom az űrutazás számos módját felvetette már, de a tudomány ebből vajmi keveset valósított meg. 1972-ben, vagyis lassan 50 éve voltunk utoljára a Holdon, azóta az emberiség legfeljebb a Föld körül keringő űrállomásokig merészkedett, miközben az elmúlt évtizedekben részletesen feltérképeztük a környező világűrt, több ezer exobolygót fedeztünk fel, köztük közeli földszerű bolygókat is, több űrszondánk járt a Naprendszer távoli régióiban, ahol szintén életre alkalmas égitesteket (Enceladus, Európa) találtunk. Folyamatosan a Mars kolonizációjáról és terraformálásáról beszélünk, de még csak roverekkel merészkedtünk oda. Úgy tűnik, a vágy és a valóság soha nem volt ennyire távol egymástól, mint napjainkban.

Véleményem szerint, ennek két fő oka van, az egyik az emberi szervezet, a másik a távolság. Az emberi szervezet a földi körülményekhez alkalmazkodott, jelentősen eltérő környezetben életképtelen. Ehhez legtöbbször elég egyetlen körülmény megváltozása is. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy kisebb változásokhoz próbál a szervezet alkalmazkodni, ezért hosszabb távon, egy evolúciós folyamatban elképzelhető, hogy egy másik bolygóhoz alkalmazkodjon. Ezt a folyamatot génmódosítással fel lehet gyorsítani, sőt még gyorsabban cyborgok létrehozásával, de sokkal hatékonyabb, ha mesterséges intelligenciával irányított gépeket használunk, akkor már csak a folyamatos energiaellátást és a karbantartásmentes szerkezetet kell megalkotni. Bármelyik úton is indulunk el, ezzel az emberi civilizáció több különböző, önálló fejlődési ágra szakad majd.

A másik probléma a távolság. Korábban már írtam róla, hogy az energiatér-elmélet szerint nem lehetséges a fénysebességgel történő űrutazás, annak elérésére csak az energia információja képes. Az anyag egy energiacsomó, ami a környező energiatérből sűrűsödik össze, ezért folyamatosan kötődik ahhoz, az általunk megszokott környezetben a saját szerkezete részeként magával húzza a tér egy részét. Minél kisebb a test tömege, annál kisebb és könnyebben elmozdítható ez a térrész. Egy nagy tömegű testet már sokkal nehezebb a helyzetéből kimozdítani, gyorsítani és lassítani. Viszont számunkra rendkívüli körülmények között az anyag elválhat az energiatértől, vagyis ionizált állapotba, plazma állapotba kerülhet, és így gyorsabb mozgásra képes. A fekete lyukak jetjeinél megfigyeltek a fénysebesség 90%-ával kitörő szubatomi részecskéket, de ehhez a létező legnagyobb energiájú gammasugárzásra van szükség. A sebesség növelését célzó elképzelések legfeljebb odáig jutottak, hogy nanoűrhajókat a Földről irányított lézerimpulzusokkal gyorsítják. Ilyen a Breakthrough Starshot projekt, de ha megvalósul, ez is csak a fénysebesség 20%-ának elérésére lesz képes, így 20 év kell a hozzánk legközelebb lévő exobolygó, a Proxima Centauri B eléréséhez. Ez a módszer azonban nem működik, ha embert is szállító űrhajót akarunk nagy távolságra eljuttatni, és bármennyire is hisszük a sci-fik alapján, hogy ez könnyű feladat, valójában nagyon hosszú, akár több ezer éves űrutazásokra kell felkészülni.

A meghajtások közül a kémiai üzemanyagok nem alkalmasak hosszú távú, nagysebességű űrutazásra, az ionhajtóművek hatékonyabbak, de alig nagyobb sebesség érhető el velük. Biztonságos atomenergiával hajtott rakétát eddig nem sikerült létrehozni (bár az oroszok jelenleg is fejlesztik a Zeusz-projektet), ahogy az antianyag hajtásnál is felmerül a biztonság kérdése, emellett sokkal drágább az üzemanyag előállítása. Ígéretesnek tűnik a fentebb említett napvitorla alkalmazása, és ennek továbbfejlesztett változata, ahol irányított sugár impulzusokkal gyorsítanák, illetve lassítanák az űrhajókat, de itt is probléma, hogy nagy tömeget csak hatalmas felületű vitorlával lehet hatékonyan hajtani. Az eddigi legextrémebb ötlet a térhajtómű, ami negatív energiájú egzotikus anyag felhasználásával a fénysebesség sokszorosával lenne képes haladni, de erről egy másik cikkben írok majd.

A különböző inflációs modellek közül számomra Andrej Linde elmélete adja a felfúvódó világegyetem legtisztább leírását, de talán túl könnyen engedett a divatos multiverzum elméletek csábításának, melyek megengedőbbek a korai inflációs elméletek legnagyobb problémájával szemben. A multiverzum elméletekben ugyanis teljesen különböző fizikai törvények is érvényesülhetnek az egyes univerzumokban, míg a felfúvódásos elméletben a buborékoknak egy egységes világegyetemet kell alkotniuk. Nehéz megmagyarázni, ha nagyszámú, térben és időben egymástól független, eltérő erősségű robbanás következik be, az hogyan eredményezhet egységes világegyetemet, és miért nem érzékeljük a többi robbanás hatását a saját buborékunkban?

Véleményem szerint az eredeti elképzelés a nyerő, csak pont fordítva, mint Linde gondolta. Az energiatér-elmélet egy örök és végtelen vákuumtérből indul ki. Ha ebben a térben beindul az anyagképződés, pl. egy tértörés, egy ún. kozmikus húr hatására, akkor ez a környező energiatérből vonja el az anyagba sűrűsödő energia teljes mennyiségét, vagyis az új anyag összehúzza a teret, és ahogy az anyag visszaalakul energiává, az visszajut az energiatérbe. Az általunk ismert és megfigyelt világegyetem ebben a szakaszban van, vagyis jóval nagyobb az anyag bomlásából eredő energiafelszabadulás, mint az új anyag képződése, és ez tűnhet úgy, mintha a tér növekedne az anyag körül. És az sem valószínű, hogy a mindenütt azonos fizikai törvények, az egységes térszerkezet és az anyageloszlás a nagyszámú robbanás kiegyenlítődésének, vagy az Alan Guth által hangoztatott sérült szimmetriájú térrészek összeolvadásának az eredménye, sokkal valószínűbb, hogy a mindenütt egységes kiindulási alap, a végtelen energiatér következménye. 

Az inflációs elméletekben a tér az anyag közötti távolság növekedésével növekszik, de ha a rendszer összenergiája nem változhat, akkor csak a kihülés biztosíthat ehhez plusz energiát, ami rövid időn belül a rendszer korlátjává válik. És ebben az esetben miért nem növekszik maga az anyag is? Itt egyszerűen átveszik a négy alapvető erő, a gravitáció, az elektromágneses, az erős és gyenge kölcsönhatás befolyását anélkül, hogy ezen erőhatások okát megoldaná az elmélet. Ha viszont az energiatér-elméletből indulnánk ki, ott az energia anyagból való felszabadulása biztosítja ezt az energiát, vagyis a rendszer összenergiája változatlan, az anyag méretét és szerkezetét (vagyis az erős és gyenge kölcsönhatást) az anyag körüli energiatér szerkezete biztosítja, ahogy a gravitáció is az anyag körüli térből hiányzó energia miatt torzult energiatér kiegyenlítődési kényszere, és az elektromágneses hatásért is az energia anyagból való felszabadulása felelős, mivel amikor elnyelődik az anyag körüli energiatérben, a sugárzás intenzitásának megfelelő hullámot gerjeszt benne, ezzel átadva az energia információját az energiatérnek.

 És akkor ott van még a különböző tágulási modellek megoldásához használt sötét energia és sötét anyag rejtélye. Az energiatér-elméletben ez a rendszer kiindulási alapja, vagyis hogy a teret az energia feszíti szét, ez a keresett sötét energia, és a térnek így van tömege is, ami nem más, mint a benne lévő energia tömege, vagyis maga a keresett sötét anyag.

A válasz itt a Földön nem is olyan egyszerű, mivel a testekre a nehézségi erőn (a tömeg és a nehézségi gyorsulás szorzatán) kívül a levegő hidrosztatikai felhajtóereje is hat, ami a test (közegbe merülő) térfogatától és sűrűségétől függ. A nehézségi erő a pólusokon egyenlő a gravitációs erővel, az egyenlítőnél a Föld forgása miatt fellépő centrifugális erő miatt 5 ezrelékkel kisebb.

Az űrben viszont a fenti erők teljesen másként hatnak, egyrészt súlytalanság állapotában vagyunk, másrészt a felhajtóerőt se tudjuk értelmezni a tudomány mai állása szerint. A súlytalanságot a gravitáció hiánya okozza, de ez csak a tökéletes vákuumban igaz, anyagi környezetben mindig hat ránk valamekkora gravitáció a környező testek gravitációjának eredőjeként.

Az energiatér-elmélet szerint a gravitáció alapja az anyag körüli energiatér torzulása, mivel az anyag a tér energiájából jön létre, ezért a körülötte lévő energiatér energiahiányos lesz, emiatt megnyúlik. Minél nagyobb az anyag tömege, a körülötte lévő tér torzulása is annál erősebb, és az energiatér kiegyenlítődési kényszere miatt annál nagyobb gravitációs erőt fejt ki. A gravitációs erő az anyag bomlásával, vagyis tömegének csökkenésével csökken, mivel az anyagban korábban megkötött energia visszakerül a környező energiatérbe, csökkentve annak torzulását.

Korábban írtam Tesla és Einstein vitájáról, ahol Tesla legfőbb érve az volt a térgörbület ellen, hogy amennyiben egy test meggörbíti a teret, a térnek is ugyanilyen mértékű ellenerőt kellene kifejtenie a testre, melyek kiegyenlítenék egymást. Valójában ez azért nem következik be azonnal, mert Tesla nem vette figyelembe, hogy az anyag a tér energiájából jön létre, így az ellenerő nem képes hatni mindaddig, amíg a tér energiájának egy része az anyagban van megkötve. A kiegyenlítődés az anyag bomlásával mégis bekövetkezik, olyan ütemben, ahogy az energia visszakerül az energiatérbe, és az anyag teljes elbomlásával, megszűnésével visszaáll az energiatér egyensúlya.

Ennek kapcsán még egy fontos dologról érdemes beszélni. A fent leírtakból az is következik, hogy az anyag bomlásakor felszabaduló energia sugárzása nem azt jelenti, hogy maga az energia sugárzik szét az univerzumban, hanem csak annak információja terjed, az energia visszakerül az anyag körüli energiatérbe. Vagyis az elektromágneses sugárzás az anyagból felszabaduló energiának csak az információja. Minél nagyobb energiájú sugárzásról van szó, annál kisebb az energiatérnek, mint közegnek átadott hullámhossza, illetve annál nagyobb a frekvenciája. Ha a térben terjedő hullám valamilyen más anyagnak ütközik, akkor kölcsönhatásba lép vele (elnyelődik, irányt vált, áthalad rajta, stb.), de az is lehet, hogy az anyag környezetében lévő energiából új anyagot hoz létre (pl. ebből eredhet a foton anyagi természete).

Az űr felhajtóerejének értelmezése a fizika mai állása szerint nem lehetséges, mert az űrt ürességként értelmezi, viszont az energiatér-elméletben pl. az elektromágneses hullámok terjedése kapcsán közegként tekintek rá, illetve azt állítom, hogy ez a titokzatos sötét energia, és hogy ebből áll az anyag, vagyis tömege van, aminek gravitációs hatását a sötét anyag jelenlétének tartjuk. Ezzel persze máris megérkezünk az éter-elméletekhez. A legnagyobb különbség a szemléletben van, mert amíg az éter-elméletek az étert anyagi természetűnek tartják, és ebből vezetik le a fizikai jellemzőit és hatását, addig az energiatér-elmélet az energia nyugalmi állapotának tekinti, ezért alapvetően másként viselkedik. Az elméletből következik, hogy amíg az elektromágneses sugárzás az energia információját továbbítja hullámként az energiatérben, ezért a vákuumban fénysebességgel képes haladni, addig az anyag csak „úszni” tud benne, mivel az anyag körüli energiahiányos tér nem válhat el az anyagtól. Ezt az egyensúlyi és a torzult tér közötti feszültségkülönbség teszi lehetővé. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy létezik-e egy membrán az energiaegyések között, ami megkönnyíti az elmozdulást, vagy az energiaegységek térfogatváltozása önmagában elegendő hozzá? Jelenlétét egyértelműen bizonyítja a világegyetem tágulásának mértékét befolyásoló „sötét anyag”, vagyis az energiatér tömege. Tehát az űrben lévő testekre is egyfajta közegként hat az energiatér és annak passzív gravitáló tömege, mértéke arányos a test aktív gravitáló tömegével, de vizsgálni kell, hogy függ-e a test sűrűségétől, ami meghatározza az energiatérből hiányzó energia anyagi minőségét (pl. az erős és gyenge kölcsönhatást).

A fentieknek a hosszútávú űrutazásra gyakorolt hatását egy következő cikkben szeretném leírni.

A kép forrása: netfizika.hu

Miközben az előző bejegyzést írtam, elgondolkodtam azon, ha igaz lenne, hogy egy olyan energiatér vesz körül bennünket, ami végtelen energiát tartalmaz, akkor mit szólnának ehhez a Föld erőforrásainak tulajdonosai? Hogyan lehetne eladni a fosszilis energiahordozókra épülő technológiákat, ami még most is a teljes energiafelhasználás háromnegyedét adja? Valószínűleg sehogy, mert az emberek nem lennének hajlandók fizetni az energiáért.

Szerintem, erről a többségnek Nikola Tesla munkássága, valamint néhány kitagadott, „őrült” tudós agyszüleménye jut eszébe a térből nyerhető ingyen energiáról.

Tesla találmányai a maga korában is hasonló hatást váltottak ki, gondoljunk csak a váltóáramú elektromos hálózatára, ami Edison egyenáramú rendszerénél nyilvánvalóan sokkal hatékonyabb volt, Edison üzleti érdekből mégis mindent megtett, hogy elgáncsolja.

Köztudott tény, hogy Tesla rejtélyes halála után a lakásán lévő, addig kiadatlan elméleti munkái, feljegyzései eltűntek, de annyit nyilvánosságra hoztak belőle, hogy ezek konkrét eredményeket nem tartalmaztak, csupán kozmológiai fejtegetéseket, de hogy pontosan mit, azt nem tudjuk.

Tudjuk viszont, hogy vitában volt Einsteinnel, és kétségbe vonta annak relativitáselméletét, a szerinte logikailag hibás alapfeltevései miatt. A Dynamic Theory of Gravity című, kísérletekkel igazolt elméleti munkájában kifejtette, hogy egy erőtér feltételezése sokkal jobb koncepció lenne, ezért az elektromágneses energia közegét próbálta megtalálni, amely kitölti a matematikailag definiált teret és ezáltal az egész általunk belátható világűrt. http://www.stannet.ne.jp/kazumoto/tesla-gravity.pdf

Einstein egyik alapfeltevése, hogy az anyagi részecskék, illetve hullámok maximális terjedési sebessége nem lehet nagyobb a fénysebességnél. Ezzel szemben Tesla szerint "a fény egy olyan adott sebességű hullámmozgás, amit a közeg rugalmassági ereje és a sűrűsége határoz meg. A kozmikus sugarak pedig olyan anyagi részecskék, amelyek sebessége a hatóerőtől és a tömegtől függ, így az sokkal kisebb vagy sokkal nagyobb is lehet, mint a fénysebesség." Tesla azt állította, hogy kimért a fény sebességénél 50-szer gyorsabban mozgó részecskéket is.

Látjuk, hogy Tesla nem volt képes elszakadni az akkor népszerű éter-elméletektől, vagyis a teret anyagalapú közegnek tekintette. Ettől függetlenül az elgondolása jó volt, csak ehhez nem anyag-, hanem energiaszemléletben kellett volna gondolkodnia.

Einstein szerint a gravitációt az anyagi test által okozott térgörbület okozza. Tesla szerint, ha ez igaz lenne, akkor "feltéve, hogy a testek hatással vannak a körülöttük lévő térre, és meggörbítik azt, az én egyszerű észjárásom számára úgy tűnik, hogy a meggörbített térnek is vissza kell hatnia a testekre, és egy ellenkező hatást létrehozva, ki kell egyenesítenie a görbületet. Mivel a hatás és az ellenhatás egyidejűleg lépnek fel, ezért a tér feltételezett görbülete teljesen lehetetlen. De ha még létezne is, akkor sem magyarázná a testek megfigyelt mozgásait. Csak egy erőtér jelenléte magyarázza ezeket, és ennek feltételezése nélkülözi a tér görbületét. Ebben a témában minden szakirodalom haszontalan, és feledésre van ítélve. Ugyanez érvényes minden olyan próbálkozásra, ami az Univerzum működését akarja megmagyarázni az éter létezésének és a jelenségben játszott nélkülözhetetlen szerepének a felismerése nélkül."

Tesla megint jól látja, hogy amennyiben a testek hatnak a térre, akkor a térnek is hatnia kell a testre, de ezt az ellenhatást újra az anyagszemléletű éter-elmélet miatt nem képes értelmezni. Ha energiatérben gondolkodunk, a gravitáció nem más, mint az energiatér kiegyenlítődési kényszere. A tökéletes vákuumban az energia nyugalmi állapotban van, ha ebben a térben beindul az anyagkeletkezés, akkor az anyag a tér energiájából keletkezik, és mivel nagyságrendileg kisebb térrészt foglal el, így az anyag körüli tér energiahiányos lesz, emiatt torzul, megnyúlik. Vagyis az ellenhatás nem tud egyidejűleg bekövetkezni az anyagban megkötött energia miatt, csak időben későbbb, amikor az anyag elbomlik és visszaalakul energiává. Ilyenkor az anyag sugárzása miatt felszabaduló energia beolvad a környező energiatérbe, csökkentve annak torzulását, végül teljesen kiegyenlítve azt. Einstein erre a térgörbületre utalt, bár a valódi okát ő sem látta pontosan, de ha a téridőt egyfajta közegkét fogjuk fel, akkor azzal magyarázható.

(külső forrás: Wikipédia)

A paradoxon szerint, ha a világegyetem végtelen lenne, akkor a végtelen számú csillag fényének összeadódása miatt az égboltnak éjszaka is világosnak kellene lennie. A tapasztalat azonban ezzel ellentétes. Kepler ezt bizonyítéknak tekintette a véges világegyetem és a véges számú csillag léte mellett.

A feltevés szerint, ha a világegyetem végtelen, és végtelen számú, egyenletesen elhelyezkedő csillagot tartalmaz, akkor bármely irányba is nézünk a Földről, végtelen számú csillagot kellene látnunk. Mivel a fényesség független a távolságtól, emiatt az éjszakai égboltnak olyan fényesnek kellene lennie, mint egy csillag felszíne. Persze ennek feltétele, hogy mivel a fény sebessége véges, ezért a csillagoknak nem csak térben, hanem időben is egyenletesen kell eloszlaniuk, hiszen minél távolabbra tekintünk, egyre távolabb kerülünk a múltba. Ehhez a világegyetemnek végtelen öregnek kell lennie, és benne a csillagoknak is, anélkül, hogy a fényük jelentősen változna.

Talán ez a legutolsó feltétel az, ami első hallásra is sántít, mivel ma már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a csillagok élettartama véges, és életük során a fényerejük változó. Minél nagyobb egy csillag, általában annál rövidebb az élettartama, így a legfényesebbek csupán néhány millió évig vannak a fősorozatban, utána felfúvódnak, majd egy szupernóva-robbanás keretében neutroncsillaggá alakulnak. A közepes méretű csillagok, amilyen a mi Napunk is, élettartamát 10 milliárd év körülire becsülik, életük végén ezek is vörös óriások lesznek, majd fehér törpecsillaggá zsugorodnak. A világegyetemben legnagyobb számban előforduló vörös törpék életkora rendkívül hosszú, akár 1 billió év is lehet, életük végén feltehetőleg barna törpévé alakulnak.

A vörös törpék fénykibocsátása fősorozati csillagként is olyan alacsony, hogy fényük nem jut el hozzánk. Egyáltalán milyen távoli csillagokat látunk, ha felnézünk az égboltra? A legtávolabbi objektum, amit szabad szemmel láthatunk, az Androméda-köd, ami valójában a Tejútrendszerhez legközelebb lévő spirálgalaxis, vagyis több száz milliárd csillag gyűjtőhelye, és tőlünk 2 millió fényév távolságra van. Rajta kívül minden látható csillag a Tejútrendszerben található. Vidéki kisgyerekként, az 1970-es években, a jóval kisebb fényszennyezésnek hála, sokkal több csillagot láthattam, mint manapság, és soha nem fogom elfelejteni a Tejút látványát, amiben akkor órákig gyönyörködtem. Pedig ez csak a mi spirálkarunk külső tartománya, ami legfeljebb 20-25 ezer fényév.

Persze távcsövekkel sokkal távolabbra láthatunk. Kedvencem a mélyűrről készült Hubble Deep Field felvétel, amiből már van a HDF mellett HUDF és HXDF is. Ezeken az eseményhorizontig ellátni. Ami számomra a legnagyobb meglepetést okozta, hogy ott is kifejlett spirálgalaxisokat láthatunk. Talán ez adta a legnagyobb lökést, hogy elkezdjek kételkedni az ősrobbanás-elméletben.

De nézzük, mivel oldja fel az ősrobbanás-elmélet az Olbers-paradoxont. Az elmélet szerint a világegyetem egy szingularitásból keletkezett 13,8 milliárd éve, és azóta tágul, vagyis ha az univerzum csak véges ideje létezik, akkor csak véges számú csillag fényének volt lehetősége, hogy elérjen hozzánk, emiatt a paradoxon feloldható. Továbbá, ha az univerzum tágul, és a távoli csillagok egyre távolabb kerülnek tőlünk, akkor fényük a vörös felé tolódik el, ami csökkenti fényerejüket, ez ismét a paradoxon feloldásához vezet. A két hatás külön-külön is képes a paradoxon feloldására, azonban hatásuk együttes. A fentiek miatt az éjszakai égbolt sötétsége az ősrobbanás-elmélet hívei számára bizonyíték az elmélet igazolására. Arra számítanak, hogy az égbolt egyre sötétebb lesz, végül teljesen elsötétedik.

 Az ősrobbanás-elmélet további bizonyítéka, hogy az univerzum véges kora a hidrogén jelenlegi mennyiségéből is megállapítható. Ugyanis idővel bármely csillagban túlságosan sok hidrogén alakul át héliummá, ami miatt a magfúzió nem folytatódhat. A termodinamika második törvénye alapján a nehezebb elemek önmaguktól nem alakulnak vissza hidrogénné. Emiatt az összes hidrogén héliummá alakításához szükséges idő véges, és a folyamat nem fordul meg. Ezek után csak a nehezebb elemeket égető csillagok maradnak meg, majd ezek is kihűlnek, amikor az elemek sorrendjében elérik a vasat, vagyis bekövetkezik az univerzum hőhalála. Mivel ez még nem következett be, nem fogadhatjuk el az univerzum véges korának bizonyítékaként, főleg akkor nem, ha esetleg találunk egy olyan folyamatot, ami képes hidrogént termelni, és ezzel el is értünk az Olbers-paradoxon energiatér-elmélet alapján történő feloldásához.

Szerintem ugyanis a világegyetem örök és végtelen, anyag nélkül is létezne tökéletes vákuumként. A teret az általam feltételezett végtelen energia feszíti szét. Ebből az energiából keletkezik az anyag, ami egy energiasűrűsödés, vagyis egy többé-kevésbé stabil szerkezetű energiacsomó. Vannak olyan anyagi formák, melyek rövid idő alatt szétbomlanak, vagyis visszaalakulnak energiává, viszont vannak kimondottan stabil anyagok, mint például a hidrogén 1-es és 2-es izotópja, aminek nem ismerjük a felezési idejét. Az ilyen anyagok külső erők segítségével bomlanak, mint például a fekete lyukak.

Az anyagi világ véges és folyton változó. Vagyis szerintem, a világegyetem jelenlegi anyageloszlásából nem lehet következtetni annak korára, csupán arra, hogy az anyag a világegyetem fizikai jellemzői alapján ilyen arányban jön létre. A jelenlegi ismereteink szerint az univerzumot 70% sötét energia, 25,5% sötét anyag, 4,4% szubatomi részecske és csupán 0,1% világító anyag alkotja. A megfigyelések szerint jelenleg a fenti 0,1% világító anyag 75% hidrogén, 24% hélium, valamint 1% nehezebb elem. (Az ősrobbanás-elmélet ebből azt feltételezi, hogy az anyag eredetileg 90% hidrogén és 10% hélium arányban jött létre.)

Vagyis egy örök és végtelen univerzumot feltételezve is feloldja a paradoxont, hogy a véges és folyton változó anyag nem adhat végtelen és örök fényt. Egy másik probléma az egyenletes eloszlással van, mivel kiderült, hogy a csillagok az univerzumban nem egyenletesen oszlanak el, hanem fraktálszerűen, vagyis szálas-csomós szerkezetben, hatalmas anyagmentes, sötét régiók között. Érdekes módon hasonló eredményre jutottak a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás vizsgálatakor is, ami ezek után kétségessé teszi, hogy az ősrobbanás bizonyítéka lenne, persze ettől még lehet az anyagkeletkezés más formájának bizonyítéka.

Az energiatér-elmélet szerint a szálas-csomós anyagszerkezet annak bizonyítéka, hogy az anyag a tér anomáliáiban, törésvonalai mentén keletkezik, amit azóta a csillagászok is felfedeztek, és kozmikus húroknak nevezik őket. Ez a megfigyelt anyageloszlás és a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás magyarázata mellett megfejti a folyamatos anyagkeletkezés rejtélyét is, ami hidrogén utánpótlást biztosít, ezzel az ősrobbanás-elmélet egy újabb cáfolatát jelentheti.

(külső forrás: Wikipédia)

Ockham borotvája egy filozófiai elv, amely szerint az adott jelenséget egyformán jól leíró két magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb. Vegyük akkor az ősrobbanás-elméletet és az energiatér-elméletet, mivel mindkettő a világegyetem kialakulására próbál magyarázatot találni. A kettő között van egy óriási különbség, az egyik a tudományos körökben évtizedek óta uralkodó nézet, amelynek tudósok sokasága szentelte a karrierjét, milliárdokat költöttek olyan eszközökre, melyektől az elmélet igazolását remélték, és mégse jutottak semmire, de a józan ész is tiltakozik az ellen, hogy a semmiből keletkezzen minden. És akkor ott az energiatér-elmélet, ami bekattant az agyamba úgy tíz évvel ezelőtt, amitől a dolgok a helyükre kerültek, és azóta bosszankodok azon, hogy mások miért nem látják meg azt, ami ennyire egyszerű? Ennek talán az anyagközpontú gondolkodás lehet az oka. Ha átállnánk egy energiaközpontú fizikára, a kvantummechanika valószínűségi jellege, vagy a sötét anyag, a sötét energia és a gravitáció is egyből érthető lenne.

És hogy mi is ez az energiatér? Induljunk ki egy olyan feltételezésből, hogy az általunk ismert univerzum anyaga és maga a tér nem egy szingularitásból jött létre, hanem a tér anyag nélkül is létezne tökéletes vákuumként. De akkor kell lennie valaminek, ami ezt a teret szétfeszíti, és ez szerintem az univerzum örök és végtelen energiájának nyugalmi állapota. Ennek az energiatérnek az anomáliái mentén jön létre az anyag az energia sűrűsödéséből. Ezek kozmikus méretű anyagkeletkezéssel járhatnak, és valószínűleg egy ilyet tartunk ma ősrobbanásnak, és ez okozhatja az univerzum anyagának csomós-szálas térbeli szerkezetét is. Ahol létrejön anyag, ami tulajdonképpen egy stabil szerkezetű energiacsomó, ott a környező tér energiahiányos lesz, ami az anyag körüli energiateret az anyag felé húzza, így a tér torzulását okozza. Minél nagyobb az anyag tömege, vagyis a benne sűrűsödő energia mennyisége, annál nagyobb ez a torzulás, ami a környező energiatér egységeinek megnyúlásával jár, ezért a gravitáció nem más, mint az anyag körüli energiatér kiegyenlítődési kényszere. Így azt is megértjük, miért görbült a tér nagytömegű anyag környezetében.

A végtelen energiatérben keletkező anyag viszont véges és folyton változó, így a benne lévő energia folyamatosan, vagy valamilyen esemény kapcsán, de visszajut az energiatérbe. Az így visszakerülő energia beolvad az anyag körüli térbe, csökkentve annak torzulását, így gravitációs hatását, de mozgási energiája hullámot gerjesztve továbbterjed az energiatérben mindaddig, amíg valamilyen akadályba nem ütközik. Ezt nevezzük elektromágneses hullámnak, ami az anyagból felszabaduló energiaegység mozgási energiájának információja. Ezzel a sötét anyag és a sötét energia rejtélye is megoldódna, mivel a sötét anyag gravitációs hatása a homogén és izotróp, ezért számunkra láthatatlan energiatér tömegének a hatása, míg a sötét energia maga az energiatér, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a vákuumtér energiája.

És akkor mi van a termodinamika második törvényével, ami kimondja, hogy zárt rendszer entrópiája soha nem csökkenhet? Ha az energiatér örök idők óta létezik, elvileg lehetett legalább egy olyan pillanat, amikor nem marad benne anyag, így minden energia nyugalmi állapotba jut, vagyis létrejön a tökéletes vákuumtér. Innen pedig nem lenne visszaút az anyagi világba, ha csak nincs egy külső erő, vagy isteni szikra, ami megtöri a teret, vagy létrehoz egy hullámot, ezzel beindítva az anyagkeletkezést.