Kép: Utazók (2016)
A tudományos-fantasztikus irodalom az űrutazás számos módját felvetette már, de a tudomány ebből vajmi keveset valósított meg. 1972-ben, vagyis lassan 50 éve voltunk utoljára a Holdon, azóta az emberiség legfeljebb a Föld körül keringő űrállomásokig merészkedett, miközben az elmúlt évtizedekben részletesen feltérképeztük a környező világűrt, több ezer exobolygót fedeztünk fel, köztük közeli földszerű bolygókat is, több űrszondánk járt a Naprendszer távoli régióiban, ahol szintén életre alkalmas égitesteket (Enceladus, Európa) találtunk. Folyamatosan a Mars kolonizációjáról és terraformálásáról beszélünk, de még csak roverekkel merészkedtünk oda. Úgy tűnik, a vágy és a valóság soha nem volt ennyire távol egymástól, mint napjainkban.
Véleményem szerint, ennek két fő oka van, az egyik az emberi szervezet, a másik a távolság. Az emberi szervezet a földi körülményekhez alkalmazkodott, jelentősen eltérő környezetben életképtelen. Ehhez legtöbbször elég egyetlen körülmény megváltozása is. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy kisebb változásokhoz próbál a szervezet alkalmazkodni, ezért hosszabb távon, egy evolúciós folyamatban elképzelhető, hogy egy másik bolygóhoz alkalmazkodjon. Ezt a folyamatot génmódosítással fel lehet gyorsítani, sőt még gyorsabban cyborgok létrehozásával, de sokkal hatékonyabb, ha mesterséges intelligenciával irányított gépeket használunk, akkor már csak a folyamatos energiaellátást és a karbantartásmentes szerkezetet kell megalkotni. Bármelyik úton is indulunk el, ezzel az emberi civilizáció több különböző, önálló fejlődési ágra szakad majd.
A másik probléma a távolság. Korábban már írtam róla, hogy az energiatér-elmélet szerint nem lehetséges a fénysebességgel történő űrutazás, annak elérésére csak az energia információja képes. Az anyag egy energiacsomó, ami a környező energiatérből sűrűsödik össze, ezért folyamatosan kötődik ahhoz, az általunk megszokott környezetben a saját szerkezete részeként magával húzza a tér egy részét. Minél kisebb a test tömege, annál kisebb és könnyebben elmozdítható ez a térrész. Egy nagy tömegű testet már sokkal nehezebb a helyzetéből kimozdítani, gyorsítani és lassítani. Viszont számunkra rendkívüli körülmények között az anyag elválhat az energiatértől, vagyis ionizált állapotba, plazma állapotba kerülhet, és így gyorsabb mozgásra képes. A fekete lyukak jetjeinél megfigyeltek a fénysebesség 90%-ával kitörő szubatomi részecskéket, de ehhez a létező legnagyobb energiájú gammasugárzásra van szükség. A sebesség növelését célzó elképzelések legfeljebb odáig jutottak, hogy nanoűrhajókat a Földről irányított lézerimpulzusokkal gyorsítják. Ilyen a Breakthrough Starshot projekt, de ha megvalósul, ez is csak a fénysebesség 20%-ának elérésére lesz képes, így 20 év kell a hozzánk legközelebb lévő exobolygó, a Proxima Centauri B eléréséhez. Ez a módszer azonban nem működik, ha embert is szállító űrhajót akarunk nagy távolságra eljuttatni, és bármennyire is hisszük a sci-fik alapján, hogy ez könnyű feladat, valójában nagyon hosszú, akár több ezer éves űrutazásokra kell felkészülni.
A meghajtások közül a kémiai üzemanyagok nem alkalmasak hosszú távú, nagysebességű űrutazásra, az ionhajtóművek hatékonyabbak, de alig nagyobb sebesség érhető el velük. Biztonságos atomenergiával hajtott rakétát eddig nem sikerült létrehozni (bár az oroszok jelenleg is fejlesztik a Zeusz-projektet), ahogy az antianyag hajtásnál is felmerül a biztonság kérdése, emellett sokkal drágább az üzemanyag előállítása. Ígéretesnek tűnik a fentebb említett napvitorla alkalmazása, és ennek továbbfejlesztett változata, ahol irányított sugár impulzusokkal gyorsítanák, illetve lassítanák az űrhajókat, de itt is probléma, hogy nagy tömeget csak hatalmas felületű vitorlával lehet hatékonyan hajtani. Az eddigi legextrémebb ötlet a térhajtómű, ami negatív energiájú egzotikus anyag felhasználásával a fénysebesség sokszorosával lenne képes haladni, de erről egy másik cikkben írok majd.
